Konrad Adenauer 73 évesen lett a 12 évi náci uralmat követően létrejött, új liberális demokrácia, a Német Szövetségi Köztársaság első kancellárja. Miért jutott eszembe Adenauer? Mert Kuncze Gábor 2022-ben, a jobboldali populista uralom tizenkettedik évében, a 2022-es választások idején hasonló korú lesz, mint 1949-ben Adenauer volt. A németeknél is kérdés volt, hogy miért egy ilyen idős politikus - akkor a 70 év már borzasztóan magas kornak tűnt – segítse a demokratikus útra a háború után minden szempontból (fizikai, erkölcsi, politikai értelemben egyaránt) romokban heverő Németországot. A megalakuló parlamenti demokrácia hívei folyamatosan castingoltak; nem lenne-e alkalmasabb erre a feladatra fiatalabb és nem a konzervativizmusáról elhíresült személyiség.
A konzervativizmus persze egészen mást jelent Németországban, mint hazánkban. Ott a jogállami normákhoz, a joguralomhoz való ragaszkodást fejezte ki a konzervativizmus, a nácik folytonos újításaival szemben, ők naponta „mindenre alkotunk törvényt!” lázában égtek, hogy ettől, a törvénybe foglalástól váljon „törvényessé” a náci rablás. Hazánkban a nacionalista újdzsentri rablók takaródznak konzervativizmussal, miközben közük nincs a törvényességhez, a jogállamisághoz, helyette inkább szemforgató, álszent, jobboldali romlottsággal, bigottsággal, pállott ósdisággal jellemezhetőek. A németek bíztak Adenauerben a jogállamhoz ragaszkodó konzervativizmusa miatt. Pontosan tudták, hogy amíg Adenauer van kormányon egyetlen náci se térhet vissza a hatalomba, ugyanakkor a náci uralmat készséggel elviselő, sőt abból sokszor profitáló, de a törvénytelenségekben részt nem vevő német polgárt nem érheti hátrány. Tudták, hogy Adenauer mindent meg fog változtatni, amit a nácik építettek, ám nem hebehurgya módon, hanem úgy, hogy az új intézmények tartósak, a közönség egyetértését kifejezőek és a tartós béke építményei legyenek. A megtorlás csupán a fosztogató, szemforgató, semmitől vissza nem riadó rablókat, gyilkosokat fenyegeti. Adenauernek sohase volt kenyere a harc, utálta a Hitlertől megszokott őrmesteri katonai nyelvezetet. Adenauer polgár és civil volt.
Kuncze Gábor polgár és civil hasonlóan Adenauerhez. Annak ellenére, hogy a piaristákhoz járt, nem lett hívő katolikus, s annak ellenére, hogy édesapja körorvos volt, ő mégse ezt a hagyományos polgári pályát választotta, mert végigjárta a segédmunkás, művezető, mérnök, majd mérnök-közgazdász grádicsokat. Amiben Kuncze méltó volt bibliai eredetű nevéhez - hiszen közismert, hogy Gábriel viszi a jó hírt: „megszületett a megváltó!” -, hogy kétszer is, 2002-ben és 2006-ban a jó hír hozója lehetett. A magyar liberális párt az Országgyűlésben maradt, a szabad demokratáknak volt köszönhető, hogy kormányváltásra került sor és szintén a Gábrielek hagyományait beteljesítve, a jó hírek közé tartozott, hogy a liberális párt részvétele nélkül nem lehetett Magyarországon kormányt alakítani. Ebben az volt a jó hír Magyarország valamennyi polgára számára, hogy a liberális párt volt az egyetlen, amelyik tudta és elismerte, hogy a piacgazdaság, a kapitalizmus, a verseny nélkül nincs haladás. Az egyetlen párt, amely képviselte az emberi jogok érvényesülését, amelyik tudta, hogy a tiszta versenyt nem csak a nyers anyagi érdekek, a gazdasági szereplők, de a politikai nézetek, az értékek, és a politikai csoportok között is meg kell őrizni. Kuncze vezetésével a liberális párt képes volt ezt a feladatát teljesíteni az Országgyűlésben is. A Szabad Demokraták Szövetségének leghosszabb ideig szolgáló elnöke 2002-ben, négy évvel az 1998-as választási vereséget követően, alig egy évvel három elnökváltás és két irányváltás után talpra állította a fejét és kedvét vesztett liberálisokat, akik bízhattak benne.
Amíg Kuncze volt az SZDSZ elnöke, akkor is Ady versének a szellemében cselekedett, ha nem idézte lépten-nyomon: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán!” Amíg Kuncze volt az elnök, addig mindig volt remény, hogy a gátlástalan tolvajok nem szerzik meg a főhatalmat, nem dúlják szét azt az építményt, amit a jogállami forradalom emelt és ami egyaránt védte a gazdagot és a szegényt, ahol egyaránt volt joga gazdagnak és szegénynek. Közel egy évtizedig csak a magyar liberálisok hirdették, hogy az önellátó (autark), fennköltebben patrióta, országhatárok közé zárt szocializmusokat nem elég kapitalizmusra cserélni, a fejlődéshez a világra is ki kell nyitni az országot. A nemzeti határok közé zárt szocializmusok (nemzeti szocializmus?) helyén – ha nincs liberális forgatókönyv – csak nemzeti kapitalizmus lesz, ahogy az történt Mečiar Szlovákiájában, Iliescu Romániájában, vagy a Kaczyńskik Lengyelországában.
Más országban, más körülmények között ez éppen elég lenne ahhoz, hogy valaki ne a szocializmusban megszokott „érdemei elismerése mellett” bevezető után vonulhasson hátrább a politika első vonalából és élhesse egy sikeres politikus amúgy sem csendes hétköznapjait. Mi is a siker Európának a keleti felében egy liberális politikus számára? Kunczének elnökként még nem kellett átélnie, mint a lengyel és a cseh liberálisoknak, hogy kiszorulnak a hatalomból és az elesettek iránt is megértést tanúsító pártjuk, amelyik nem csak az adófizetők érdekeit, a sikerre törőket képviseli, kiesik a parlamentből, mint a lengyel munkásellenzék szellemi hátországa által alakított „testvérpárt”. Azt az eufóriát sem élhette meg, amit a kései liberálisok éreztek Szlovákiában, vagy Romániában, akik nemcsak hatalomra kerültek, hanem sikerrel kezdhettek hozzá hazájukban a globális versenyvilág követelményeihez való igazodáshoz, a radikális reformokhoz, amelyek Szlovákiának az eurót, Romániának a kisebbségi kulturális jogok elismerését hozták. A rendszerváltás ugyan a magyar liberálisok forgatókönyve alapján ment végbe hazánkban, de mégsem ők vezethették annak a megvalósítását. A rendszerváltás magyar sikere ezért nem lett hangos liberális siker.
A liberális párt valahai elnöke: Kuncze Gábor romantikus alkatú, ugyanakkor öniróniával és humorral bíró hétköznapi férfi. Nála fordítva igaz a mondás: „Az ember maga a stílus!” Kuncze a maga személyében, éles és képes beszédével, lényegre tapintó gondolataival, de mindenki számára érthető és elfogadható szavaival határozta meg, hol az archimédeszi pont, ahol a magyar liberálisok állnak és ahol a demokratáknak Magyarországon állniuk kell. Szívből utálja, megveti a könyörtelenséget, az önzést, a törtetést, az embertelenséget. Ember és emberi maradt. Talán ezért szerették még azok is, akik a „madarak ellenségei”.
„Nem lett játéka mindenféle szélnek”, ezért ő nem eresztett hasat, csak azért, hogy a politikai szél el ne fújja. Hazánkban azt tartják jó, sikeres politikusnak, aki könyörtelen, aki mindenen és mindenkin átgázol, más szóval aki nem megértő, aki levetkőzte emberi mivoltát. Az persze igaz, ha valaki át akar törni a butaság, az önzés, a kishitűség, a gyávaság és a lustaság falain, annak csupán a céllal kell törődnie. Talán az sem véletlen, hogy itt Kelet-Európában csak a férfiak vállalják ezt a feladatot. Kuncze a kelet-európai férfiak között is európai ember tudott maradni.
Messzebbre látott, mint a társai. Messzebbre, mert előbb vette észre a siker eléréséért fizetendő áldozatot, veszteséget, előbb ismerte fel a kockázatokat, mint az engesztelhetetlen következetességhez ragaszkodó társai. Sugallják, hogy belenyugvó volt, korán megalkudott, nem küzdött a még jobb kompromisszumokért. Lehet, hogy ebben zavarta a felkészültség, a tapasztalat, az előrelátás. Lehet, ha nem ennyire lát előre, akkor a magyar liberálisok előrébb tartanának. Az elnök a 2000-ben elkészült „Korszakváltás programja” vitáin tanulhatta meg: a szabadság nem más, mint a választás lehetősége. Ha a liberálisok felmorzsolódnak, miféle szabadság az, amikor mi polgárok a nemzeti szocialisták és a nemzetietlen szocialisták közül választhatunk - hiszen egynéhány kelet-európai országban ez már jóval korábban végbement, mint ahogy Orbán végül a nemzeti szocialisták élén szétdúlta a a magyar demokráciát.
Ha majd Kuncze Gábor is azonos korú lesz Adenauerral és nem marad olyan suhanc, mint most hetvenévesen, ő lehet az, aki 12 évnyi soviniszta-populista-fasisztoid Fidesz uralom után visszavezeti hazánkat a demokratikus országok családjába. Egy ország aggódik érte és drukkol, hogy legyőzze a COVID-ot. Azt is tudjuk, hogy a COVID mellett sokkal hatalmasabb ellenféllel kell elbánnunk és ha ezt a közös hadjáratot is ő vezetné Orbán és csoportja egyeduralmának a megdöntéséért, legalább annyi támogatója lenne, mint amikor magáért harcol. Isten adjon Neki egészséget és hosszú életet, nekünk pedig fegyelmezettséggel és türelemmel párosult tettvágyat, hogy kibírjuk addig!
Ma is fülembe cseng annak az 1994-es kampányfilmnek az üzenete, amelyben Kuncze tavaszias ballonkabátjában a SZDSZ miniszterelnök-jelöltjeként feleségébe karolva megy lendületesen. A filmkockák alatt a felirat: „Bízom benne!” Emlékszem a filmen nem csak felesége, Kati nézett fel rá, hanem sokan mások is.
Én Benne ma is bízom!
