Egy idős férfi magnóra mondja élete történetét. Súlyos cukorbetegsége van, emiatt megvakult, a lábát is amputálni kellett. Ereje, energiája gyorsan apad, a vég egyre fenyegetőbben közelít. Igyekezni kell az emlékek átadásával.
Ez tehát a kisregénybeli narratíva alapszituácója. Elemi létállapot, határhelyzet ez, a még és a már mezsgyéjén vagyunk. Egy szinte magatehetetlen, biológiailag mindenképp végletesen kiszolgáltatott ember idézi föl tehát – szükségképp a memento mori jegyében – sorsának meghatározó eseményeit, a szalagon megörökítendő történet számadássá lényegül. A rettenetes testi nyűgök lelkileg is eleve sérülékenyebbé teszik a visszaemlékezőt, magától értetődően erősítik föl a panasz szólamait.
A helyzet lényegi körülményeihez tartozik továbbá az is, hogy a magnót a felnőtt lányától (egyetlen gyermekétől) kapja, neki, azaz Daisynek mesél a súlyos, és immár végzetes testi-lelki bajok gyötörte férfi, őt avatja be sorsának eddig jótékony homályban hagyott részleteibe (például szapora nőügyeibe). Őt – és egyelőre senki mást. A felvételről még a feleség (a gyermek anyja) sem tudhat.
Ebből is látszik: apa és leánya – a freudi közhelyektől (Elektra-komplexus) függetlenül is rendszerint bonyolult viszony, melynek lehetnek kevésbé tudatosított mélyrétegei, a kívülállók előtt jobbára rejtve maradó dimenziói. A műbeli apa látványos rajongással szereti lányát („tökéletesnek láttalak”), az anyát – úgy tűnik – ezzel kicsit még féltékennyé is teszi. Ugyanakkor szülőként folyamatosan sértettnek érzi magát, vagyis nem győz panaszkodni amiatt, hogy az imádott gyerek mennyire nem érti meg, milyen méltatlanul kritizálja.
A napló befejezése előtt a főhős megvonva élete mérlegét ambivalens eredményre jut. A tényeket ugyanis kézenfekvően lehet a negatívumok köré csoportosítani: sanyarú, szinte dickensi színekkel ábrázolt gyermekkor, kényszerűen hamar elkezdett kenyérkereső évek, a holokauszt borzalma, a háború utáni államosítás okozta – nem gyógyuló – sebek, az 56 utáni amerikai emigráció próbatétele. De persze, éppen ugyanilyen joggal készíthető egy pozitív végkicsengésű leltár is: vitathatatlan szakmai eredmények, sikeres újrakezdések, szerencsés túlélés a halálos veszedelmek közepette, beteljesült szerelem, erős és érzelemgazdag családi háttér. Az elbeszélő pozitív beállítottságának jele, hogy inkább az utóbbi verzióval azonosul.
Magától értetődik, hogy az életút fölvázolásában kiemelt nyomatékot kapnak a német és magyar nácik okozta rémségek: a holokausztnak a népes tágabb családból alig akadt túlélője. A nyomasztó emlékekhez fűzött kései reflexió pedig aligha tekinthető túlzottnak vagy elfogultnak: „Minden csak elfedi és álcázza, hogy a magyarok sosem éreztek bűntudatot. Ez megmaradt zsidó tragédiának, nem volt soha a nemzet tragédiája. Nem is lehetett, mert a magyar nép, ha jóindulatú is vagyok, hagyta, hogy megtörténjen, de inkább azt mondhatnánk, hogy aktívan segédkezett, hogy bennünket megöljenek, és vagy előtte vagy utána, kiraboljanak.”
A bűntudat elmaradása nagy bajokat okozhat: megkönnyíti a felelősség el- és áthárítását, tápot ad a cinikus képmutatásnak, a múltszépítő hazugságoknak. Ezért is helytálló a következtetés: „Ez a múlt sosem múlik el…”
Az összegző szándék, a vallomásfunkció normáival összhangban az elbeszélő a legnyugtalanítóbb kérdéseket, morális dilemmákat sem kerüli el, azokat is fölveti, melyekre nincs igazán jó válasza: „a tömeges kivégzésekkor, amikor az első sort már levetkőzve belelőtték az előre megásatott gödrökbe, vajon miért vetkőzött le a második sor.” Igen, miért?
A múltbeli sérelmek számba vételekor joggal válik hangsúlyossá a kommunista államosítás is, az ezt kísérő megalázó vegzatúrák sorozata. Sőt, mintha ez utóbbi még jobban is fájna, mint a nácik okozta sebek. Ami az utókorbeli kívülálló számára aránytévesztésnek tűnhet, bár valószínűleg a lélekben az növeszti föl a bajt, hogy épp ekkorra fogytak el a személyiség energiatartalékai, a teherbíróképesség itt már csődöt mondott.
Marianna D. Birnbaum a Láthatatlan történetek című korábbi kötetében idézte föl édesanyja alakját. A műbeli hős ezúttal a szerző édesapjának stilizált hasonmása, neki és általa pedig egy sokat szenvedett nemzedéknek állít emléket. A kötet léte tehát ennyiben is az eredendő apai bizalom kései igazolása.
Infó:
Marianna D. Birnbaum: Apu
Magvető, 2020
