Rizikós, hogy hol és milyen ellátást kaphatnak a betegek a következő hónapokban, ha az új törvénynek köszönhetően orvosok tömegei hagyják el az állami intézményeket, hogy kizárólag magánrendelőkben folytassák a munkát. (Emlékeztetőül: a most elfogadott törvényi módosítás szerint a doktorok kétszer egy évre kirendelhetők másik kórházba, akár másik városba is.) A Magyar Orvosi Kamara is azt hangsúlyozza: a törvény jelenlegi formájában elfogadhatatlan, sértheti az alapjogokat, számos ponton módosításra szorul, január elsejei hatályba léptetése pedig komoly fennakadásokat is okozhat a hazai egészségügyi ellátásban. A Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara által elkészített online közvélemény-kutatásból pedig az derült ki, hogy a megkérdezett szakemberek 12 százaléka (vagyis 30 042 emberből 3605) a magánegészségügyben folytatná, míg 3 ezer külföldre menne a kialakult helyzet miatt – erről az Atv.hu számolt be a héten.
Kérdés, mit tehetnek a betegek.
A bruttó átlagkereset Magyarországon idén februárban 377 300 forint volt a Központi Statisztikai Hivatal szerint, ennek 7 százalékát, vagyis 26 411 forintot fizetnek az emberek átlagosan egészségbiztosítási járulékra. Emellett a legtöbben már nem kötnek magánbiztosítást, hiszen ha nagy a baj, végül úgyis mindenki az állami ellátásban landol, a drága beavatkozásokat a legtöbb biztosító nem téríti, saját zsebből pedig nagyon kevesen tudják kifizetni az akár több millió forintos kezelések árát. De ha az „államiban” nem lesznek elérhető orvosok, akkor sokkal többen kényszerülnek magánbiztosításért fizetni.
Pró és kontra
Egy olyan, betegellátás szempontjából instabil időszakban, mint most (lásd: járvány), felértékelődhetnek az egészségpénztárak és a magánbiztosítások szolgáltatásai – bár utóbbiak egyelőre gyerekcipőben járnak nálunk. Létezik ugyan 3-4 nagyobb társaság, amelyik kínál magán-egészségügyi biztosítást, de nagyon limitált, mit kaphatunk a pénzünkért. Az egyik szolgáltató például havi 7500 forintos díjért biztosít járóbeteg-szakellátást évi 300 ezer forintig; egynapos sebészeti ellátást 300 ezer forintig; és MR-, CT- vagy PET-CT-vizsgálatokat szintén 300 ezer forintig. „Két éve van ilyen biztosításom, örülök, hogy kötöttem, több százezer forintot spóroltam vele és rengeteg időt nyertem. Mikor egy balesetben megsérültem, nem kellett hónapokat várni a kontroll MR-re, már a következő hétre kaptam időpontot” – meséli egy neve elhallgatását kérő nő.
Ha azonban komolyabb lenne a baj és nagy műtétre vagy drágább ellátásra szorulna, biztosítása már mit sem érne. Ez az oka, hogy sokan inkább nem is kötnek ilyet. Az pedig, hogy az állam igyekszik szétszakítani a magán- és az állami ellátást, csak tovább ront a helyzeten.
„A miniszterelnök úr nem ért hozzá, nem is kell, hogy értsen, de nekem mindössze egy mondat vésődött be, hogy: a magán- és az állami egészségügyet külön kell választani. Csakhogy ezt már nem lehet. A magánegészségügy bizonyos területeken kiváló szolgáltatást tud nyújtani, jó ár-érték aránnyal – mondja Rékassy Balázs egészségügyi közgazdász. Szerinte kiváló példa erre a laborszolgáltatás. Kórházi vagy szakrendelői laborokat masszívan veszteségesen működtetnek állami intézmények, miközben magánlaborok a mennyiség és automatizmus miatt sokkal hatékonyabban végzik a munkájukat ugyanazért az árért. De a képalkotó diagnosztikára is igaz ez. „A magánszolgáltató képes új gépeket vásárolni és minőségi leletezést biztosítani. De a gerincsebészet is jó példa lehet. A hazai komoly gerincsebészeti műtéteket ugyanis pont egy magánintézmény nyújtja Budapesten. (Az állami rendszerből érkező betegeknek a beavatkozásokat a NEAK téríti.) Az állam szerepe és feladata a szolgáltatás vásárlása lenne. Ha egy magánszolgáltató jó minőségben, jó áron, megfelelő minőségbiztosítási kritériumok mellett tud versenyképes szolgáltatást nyújtani, azt nyugodtan megveheti az állami. A mutyi és a haveri kijátszás persze más kérdés, de ha ezt el tudjuk kerülni, akkor ennek igenis helye van” – emeli ki Rékassy Balázs.
Akik el tudnak menni, és akik nem
Rékassy úgy véli, bizonyos szakmák esetében valóban elképzelhető, hogy a magánintézmények felé húznak majd az orvosok, és az új törvényre válaszul elhagyják az állami szektort, de azon szakmák esetén, ahol komoly eszközparkra van szükség és komoly műtéteket végeznek, erre kevés az esély. Ilyen lehet az ér-, az agy-, a szívsebészet vagy az invazív kardiológia. Akik eddig „magánban” rendeltek, ott szívták fel a beteget, és aztán az állami kórházban műtötték meg (bizonyos paraszolvencia vagy drágább magánrendelői díj fejében), nos, azok most bajban lesznek. De végül az állami rendszerben kell maradniuk, hiszen a több tízmillió forintos gépparkot nem tudják egy magánintézményben biztosítani. Egy szülész- nőgyógyász esetében azonban más a helyzet, ők könnyedén elmennek magánrendelőbe és magukra hagyják az állami betegeket.
„Ha ma Magyarországon erősítenék a magánbiztosításokat, akkor még tovább erősödne a magánegészségügy, ami nem lehet az állam célja, hiszen még inkább elszívná az orvosokat a közfinanszírozott ellátásból. Különbség van például egy holland és egy magyar biztosító között. A holland magánbiztosítás ugyanis teljes csomagot nyújt, és alternatívája lehet az állami biztosításnak. Ilyen nálunk nincs. Inkább arra felé kellene menni, hogy az állam vásároljon bizonyos szolgáltatásokat a magánellátástól. A NEAK vásárlóerő-funkcióját erősíteném, ezzel csökkenthetők az állami intézmények terhei” – részletezi Rékassy Balázs.
A NEAK bár költséghatékonyan és olcsón nyújt ellátást, tény, hogy gyakran nem valós költségalapon vásárol szolgáltatást. Egy diabetológiai szakrendelés esetén például a közfinanszírozott rendszerben a rendelőintézet 1500–2000 forintot kap a NEAK-tól azért, hogy az orvos fél órát foglalkozik a beteggel. De ugyanúgy veszteséges a traumatológiai ellátás vagy az érsebészet is. Az invazív kardiológia ezzel szemben profitábilis, így minden kórháznak érdeke, hogy nyújtson ilyen ellátást.
Többet kellene fizetnünk
Közkiadásból jelenleg a GDP 5 százalékát költjük egészségügyre (mintegy 2500 milliárd forint), ezzel szemben a fejlettebb országokban ez az arány 7-8 százalék. Az államnak 800 milliárd forintot kellene pluszban hozzátenni az egészségügyi kiadásokhoz. Arra a kérdésre, hogy javulna-e itthon a helyzet, ha az említett 7 százalékos egészségbiztosítási járulékot más, fejlett országokhoz hasonlóan nálunk is emelnék,
Rékassy Balázs szerint igen a válasz. „Ha minőségi szolgáltatást akarunk, annak egyik útja, hogy csökkentsük a járulékelkerülők, potyautasok számát, és növelni kell a járulékokat is. Az egyik lányom Hollandiában tanul, az alap-egészségbiztosítása 100–120 euró lenne (azaz 35–42 ezer forint), míg ugyanez Magyarországon 7710 forint” – mond érzékletes példát Rékassy. Az új törvénnyel kapcsolatban megjegyzi: nem látni, hogy pontosan milyen reformok jönnek és mit is akar a kormány. De a módszer, ahogy ezt a törvényt átvitték, nem elfogadható.
A járulékok emelésével kapcsolatban némileg más véleményen van Dózsa Csaba egészségközgazdász, a Miskolci Egyetem docense. Mint mondja, a 7 százalék egészsgbiztosítási járulék mellett 4 százalék a szociális hozzájárulási adóból is kerül a kasszába, ez az egészségügyi alap 40-45 százalékára elég és összesen körülbelül 900-950 milliárd forint körül mozog. „Már több mint tíz éve 7 százalék az egészségbiztosítási járulék, és a mostani kormányzat világos filozófiája, hogy nem terhelik tovább a munkáltatót, az évtized elején még 24 százalék volt munkáltatói járulék, most ez 15,50. Nem látok esélyt arra, hogy járulékot emeljenek” – mondja. Szerinte ahhoz, hogy egy ilyen emelés elfogadható legyen, a lakosságot is meg kell szólítani, és kommunikálni, miért is növelik azt a közterhet.
Az új törvényről neki is határozott véleménye van. „Veszélyes játék, hogy nem tud az állam az orvosoknak perspektívát nyújtani, egy tartósan magas jövedelem és jobban szervezett az ellátás ígéretével. Ha döntésre kényszerítik a gyógyítókat, biztos, hogy lesznek, akik nem az állami rendszert választják” – mondja az egészségközgazdász. A nagy pénz azonban szerinte most nem is a magánbiztosításokban van, hanem az egészségpénztárban. Míg előbbi néhány száz embernek van, addig kiegészítő előtakarékossági egészségpénztára a munkáltató révén több mint egymillió embernek. Ez ráadásul rugalmasan, akár családon belül is felhasználható.
Nyugaton minden jobb?
A magán- és az állami egészségügy viszonya nem mindenhol olyan fagyos, mint nálunk.
Szijjártó László gyermekgyógyász szakorvos 14 évig dolgozott Hollandiában, ez idő alatt nem volt hálapénz, extramunka, se adócsalás, mégis megéltek, még félre is tudtak tenni. Az ottani rendszerrel kapcsolatban elmondja: néhány kivétellel (plasztikai sebészet vagy kardiológia) nincs külön állami és magánellátás abban a formában, mint itthon. „Azok az orvosok dolgoznak a szakrendeléseken, akik kórházi fekvőbetegosztályokon is. Nagy részük azonban nem állami alkalmazott, az osztályokon dolgozó csapatok ugyanis kint külön céget alkotnak. Vannak olyan kórházak, ahol a teljes orvosgárda tesz ki egy vállalkozást. Persze néhányan az állami kórház alkalmazottai, például a gyermekgyógyászok vagy azok, ahol a kis betegszám miatt nem termelne elegendő nyereséget a vállalkozás, de ez a ritkább” – mondja.
Egy állami alkalmazott orvos alapfizetése egyébként Hollandiában 17 ezer euró, vagyis több mint 6 millió forint, ami magasabb, mint nálunk egy országgyűlési képviselőé. Ráadásul nem 40 év alatt éri el a maximumot, hanem 7 év alatt, a számtalan plusztámogatásról nem is beszélve, évi 6000 eurót például el lehet költeni képzésekre, eszközökre, de van évi 8 százalék nyaralási támogatás is. Ez pedig csak az állami alkalmazottak esetében igaz, a vállalkozásban dolgozó orvosok évi 300 ezer eurót (108 millió forint) is megkereshetnek. A legjobban fizetett szakma a mikrobiológusoké. „Én évi hat hetet most is kint dolgozom, és ez idő alatt többet keresek, mint ami az egész éves magyar fizetésem osztályvezető főorvosként. Jobb nyugdíjat is építek magamnak” – mondja Szijjártó.
Ingyenes magánellátás
A beteg Hollandiában akkor sem fizet az ellátásért, ha az orvosok egyébként magánvállalkozók, az ellátást a biztosító téríti. Biztosítást pedig kötelező kötni, és nagyon sokféle csomagból lehet választani. „Évi 800–1200 eurót kell fizetni a munkavállalóknak, ez az alap, és ezen felül is lehet kiegészítő biztosítást kötni például a fogászati kezelésre. Persze az ellátást ez önmagában nem téríti, ehhez szükség van az állam szerepvállalására is, létezik egy közös alap, amiből finanszírozzák az ellátórendszert. A szakorvosi ellátásra a betegnek önrészt is kell fizetni, ennek évi 300 euró a maximális összege. A rászorulók (munkanélküliek, hajléktalanok) esetében a kapott segélyből nekik is be kell fizetni valamennyi biztosítási díjat, ez alól senki sem mentesülhet, de az ő ellátásuk szociális alapon is megy” – mondja Szijjártó László.
Nem csak Hollandiában működik gördülékenyen ez a hibrid rendszer. Angliában aki alkalmazottként dolgozik, annak automatikusan jár az állami egészségbiztosítás, mert ahogy nálunk, úgy ott is vonják a fizetésből a tb-járulékot. Az állami egészségügyi ellátás neve National Health Service (NHS), de szép számmal működnek magánkórházak is, ahol a betegek gyakran maguk fizetnek az ellátásukért – kint ugyanis Magyarországgal ellentétben nem kötelező társadalombiztosítást fizetni. Az emberek választhatnak, saját zsebből vagy magánbiztosító által is intézhetik az ellátásukat, és a magánszolgáltató ott valós alternatíva lehet a komolyabb betegségek esetén is.
„Itt minden pont fordítva van, mint Magyarországon. Az állami ellátás esetében mindennek az alapellátáson kell keresztülmennie, és épp emiatt nagyon nehéz hozzáférni a kórházi és szakellátáshoz, hiszen akár heteket is várni kell egy időpontra a háziorvoshoz – ami Magyarországon elképzelhetetlen. A tőle kapott beutaló nélkül Angliában nincs esély kórházi ellátásra. Ez tehát nagyon macerás, de ha valaki túljut az alapellátáson, akkor már minden flottul megy – ami viszont Magyarországon nincs így – meséli Csernus Sándor ortopéd traumatológus szakorvos, aki 15 évvel ezelőtt döntött úgy, Angliában szeretne dolgozni. Hat évig az állami rendszerben operált, majd egyéni vállalkozóként több magánintézményben dolgozott, jelenleg alkalmazottként egy magáncég két kórháza között ingázik.
„A magánkórházak kapacitásait gyakran nem kötik le kizárólag a fizetős betegek, és mivel az NHS meglehetősen túlterhelt, a legtöbb magánintézménynek szerződése van az állami egészségbiztosítóval, a betegek legalább fele az állami rendszerből érkezik. Április, május, június és július hónapokban viszont szinte kizárólag az NHS használta a magánkórházakat is, vagyis csak állami betegek voltak, a magánellátást teljesen leállították” – részletezi Csernus Sándor.
Külföldi orvosok gyűjtőtégelye
Az állami és magánkórházak mellett Angliában léteznek úgynevezett Treatment Centerek is, melyek célja az állami várólisták csökkentése. Olyan beavatkozásokat végeznek, melyekre nagyon sokan várnak – például protézisműtétekre. Mikor ezek megalakultak, külföldről szerződtettek orvosgárdát, hogy ne a már működő intézményekből vonják el a szakembereket. Így sok magyar orvos is ilyen központban kezdte a kinti munkát.
Az állami intézményben foglalkoztatott idősebb szakorvosok, főorvosok közül sokan dolgoznak magánintézményekben is, de igen szigorú szabályok szerint. Heti 3,5 napot kell állami intézményben dolgozni, plusz ügyelet, és másfél napot mehetnek magánba, de ez idő alatt megkeresik a teljes állami fizetésüket, ami egy főorvos esetében körülbelül 80–110 ezer font, vagyis évi 30–41 millió forint. Egy főorvos tehát évi 80 millió forintot kereshet úgy, hogy egy állásnak megfelelő óraszámban dolgozik, ami igen csábító a magyar szakembereknek is.
„Ezek persze nagyon magas fizetések, de Angliában más az adózás is, mint Magyarországon, ezek az orvosok a bevételeik 45 százalékát befizetik adó gyanánt, és nagyon drága felelősségbiztosítást, évi 20–40 ezer fontot fizetnek erre” – mondja a traumatológus. Arra a kérdésre, hogy látva az új magyar bértáblát, hazajönne-e, úgy válaszolt: „Amit jelenleg bérben kínálnak, az elég jó, különösen, hogy ott alacsonyabb az adókulcs, mint Angliában. Anyagilag ez egy korrekt ajánlat, a probléma inkább ott van, hogy mi lesz a kirendeléssel és az esetleges áthelyezésekkel. Ez ugyanis nehezen elfogadható” – mondja Csernus Sándor.
Hegedűs Zsolt ortopéd sebész, a Magyar Orvosi Kamara Etikai Kollégiumának elnöke már arról is beszélt lapunknak, mire lenne szükség ahhoz, hogy egyáltalán haza akarjanak jönni az orvosok. „Akik kint vannak, már egy más munkahelyi kultúrára vágynak. Sokan szívesen hazahoznák a kint megszerzett tudásukat, de ehhez megfelelő munkahelyek is kellenek, a pénz nem minden és nem is elég. Egy más, elsősorban betegcentrikus szemlélettel, minőségbiztosítással volna érdemes hazacsábítani azokat, akik évekig kint tanultak, hiszen olyan értékes tudást hoznának haza, ami csak a betegek javára válna. Elengedhetetlen lenne, hogy azok a mutatók, melyek kint nyilvánosak a betegelégedettségről, kórházi fertőzésekről, tisztaságról és az orvosokról, itthon is elérhetőek legyenek, hogy a betegek és az egészségügyet irányítók is tisztábban lássanak” – mondja Hegedűs, aki 2005-ben döntött úgy, a szigetországba megy dolgozni.
Megtudjuk tőle, hogy Angliában az is motiválja az állami ellátásban való munkára az orvosokat, hogy nagyon jó nyugdíjat kapnak, hiszen minél tovább dolgoznak állami ellátásban, annál nagyobb összeggel egészíti ki a nyugdíjalapjukat az állam. A külföldi vállalkozókat pedig úgy ösztönözték arra, hogy létrehozzanak új, modern intézményeket, hogy az első öt évben az állami biztosító szerződött velük, és oda küldték az állami betegeket szigorú minőség-ellenőrzés mellett.
Így az új magánellátóknak biztosan volt bevételük, az állami pedig a legmodernebb ellátást és diagnosztikát kínálták a betegeknek. Ezzel a módszerrel egyébként az állami kórházak minőségét is javítják, hiszen azok is fel akarnak zárkózni. Még azt is megoldották, az orvosok alaposan megfontolják, hogy az állami kórházból elmennek-e egy ilyen magánintézménybe, a szabályok szerint ugyanis csak akkor vállalhatnak főállást egy ilyen centerben, ha előtte fél évig nem dolgoznak állami ellátásban.
Német szigor és pontosság
Németországban is virágzik a magánkórházbiznisz, szakorvosi ellátásra szinte csak oda mehetnek a betegek. Nagyon sok ilyen kórházhálózat üzemel, de ezek állami feladatokat is ellátnak. Az állami biztosítás díja meghatározott százalékban, és a biztosítók kérhetnek pluszhozzájárulást, ha éppen nem megy jól a szekerük. Németországban több állami biztosító is versenyez egymással. Egy bizonyos jövedelmi szint (60 750 euró/év) felett pedig privát biztosítóhoz is mehetnek a betegek. Ennek előnye, hogy olcsóbb és gyorsabban kaphatnak bizonyos ellátásokat vagy választhatnak orvost. A díj azonban évente növekszik, és bizonyos ellátásokat zsebből kell állni. Így mindössze az emberek 10,5 százaléka van a privát biztosítóknál.
Kata, aki rezidensként dolgozik egy német magánkórházban, elmondta: a 7500 eurós fizetéséből a levonások után 4500 eurót (1 600 000 forint) kap kézhez, ebből havi 340 euró a betegbiztosítása, és legalább még egyszer ennyit fizet a munkáltató is, tehát az esetében havi minimum 700 euróba (252 ezer forint) kerül az állami egészségbiztosítás, ami több mint duplája annak, mint amit itthon vonnának a béréből.
Ő nem a bérek, hanem a szakmai körülmények miatt ment ki, hogy ne kelljen azon sakkozni, milyen antibiotikumot ad a betegnek, ne legyen hálapénz, és az ember egy munkahelyből is meg tudjon élni. „Jó a fizetés, ez tény, de ezért nagyon sokat kell dolgozni, és olyan munkát is, ami nem orvosi feladat. Nekem kell levenni minden egyes vért, minden dokumentumot én fénymásolok, én írom a gyógyszereket kis papírkára, nekem kell beadni az első antibiotikumot. Csak a vérvétel és a branülök szúrása naponta 1-2 óra munka, és legalább ugyanennyi idő csak a zárójelentések írása. Nagyon kevés az orvos, állandó az orvoshiány, ezért nagyon sokat kell dolgozni, egy betegre 5-10 perc jut egy viziten. Mégis, kevésbé érzem, hogy megkötik a kezem” – meséli Kata.
„Nem mennék haza a jelenlegi feltételekkel. Ez egy megalázó törvény, nem a megbecsülés jele. Ha otthon dolgoznék és megtehetném, hogy felállok, most hagynám el az országot, amíg még lehet” – erről már Zoltán beszélt lapunknak, aki szintén Németországban dolgozik rezidensként. Ő másodéves rezidensként nettó 3350 eurót (1 200 000 forint) visz haza havi három-négy 24 órás ügyelettel. „Nem is az új bértábla miatt háborodtam fel, hanem mert megígértek valamit, aztán megcsavarták az egészet, és a végén ez a kétéves kivezénylés lett belőle.” Azt pedig senki sem tudja, mindez hogyan hat majd az állami betegellátásra.
