Szerb Antal kitűnő, mai is használható Magyar irodalomtörténetében írja Petőfi Sándorról: ”Ő a misztikus liberalizmusnak (…) egyedülálló képviselője”. Kurzívval írtam a szót, hiszen bár sokáig a modern szocializmus előfutárának tartották Petőfit, a fenti megállapítás inkább illik rá. Petőfi nem a XX. századi értelemben vett osztályharcnak, de a nép, és általában az elnyomottak évszázados harcának szószólója, aki messianisztikus hevületében készül a világméretű Nagy Harcra, ahol a Szabadság hívei majd megütköznek a Zsarnoksággal. Elveti a jakobinus terrort, neki a mérsékelt forradalmár Camille Desmoulins a példaképe. Részben a János vitéz, részben az 1848-49-ben írt versei miatt Petőfi ma is szól minden magyarul beszélő és olvasó emberhez, legyen az politikai felfogását tekintve baloldali, vagy konzervatív-liberális. Kérdés, mennyire szól az “illiberalizmus” híveihez.
Engem az utóbbi időben Petőfi 1847-ben írt versei kezdtek érdekelni. Mi foglalkoztatta a költőt ebben a számára fontos esztendőben, házassága és Pestre költözése első évében? Meg fognak lepődni, akik iskolai emlékeik alapján csak a Szeptember végén megragadóan szép képeire, de megérzéseit tekintve elég komor hangulatára emlékeznek. Idézzünk csak ebből az időből egy politikai Petőfi-verset, A szájhősöket:
"Meddig tart ez az őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szivében!"
Petőfi itt azokat ostorozza, akik beszédeikben, vagy cikkeikben a „hon”, vagyis a nemzet nevében sürgetnek nagyobb függetlenséget és autonómiát, ahelyett, hogy tettekkel, anyagi áldozatokkal járulnának hozzá a nemzet felemelkedéséhez. Igy folytatja a verset:
“Nyujtsátok ki tettre a kezet már
S áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok végre a hazát, ki
Oly sokáig táplált titeket.”
Ezeket a szavakat Petőfi nem az olyan áldozatkész arisztokratákhoz intézi, mint gróf Széchenyi István, hanem a földbirtokos, “fontolva haladó”, magát hazafiasnak tartó nemességhez, amely szavakban, nem tettekkel szolgálja a hazát, keres népszerűséget. A jómódú, de a nemzeti célokra áldozni nem hajlandó, mégis „népszerű” embereket végül ilyen kemény szavakkal bélyegzi meg:
„S oh mi vakság! fölemelte még a
Népszerűség őket paizsára,
Az elámult sokaság, miképen
Megváltóit, karjaiba zárja.
Megváltók? ők a hon eladói,
Elveszünk ez ordítók miatt...”
Ki gondolta volna, hogy Petőfi még 2020-ban is ennyire időszerű marad?
