„Nem akarjuk, hogy minden visszatérjen a szokásos üzleti életbe, mert a szokásos üzlet vezetett minket a válsághoz.” Ted Chiang, 2016
Életem egyik első nagy filmélménye A félelem bére (Le salaire de la peur) című, 1953-ban bemutatott fekete-fehér film volt Yves Montand főszereplésével. A film Cannesban, 1953-ban a filmfesztivál nagydíját is elnyerte. Valahol Guatemalában játszódik, egy amerikai olajtársaság azzal a veszélyes küldetéssel bíz meg két francia, egy olasz és egy német sofőrt, hogy két, folyékony nitroglicerinnel megtöltött teherautót juttassanak el egy több száz kilométerre található égő fúrótoronyhoz. A négy ágrólszakadt emigráns szállítmánya bármikor – velük együtt – felrobbanhat. Négyük közül az utat csak Mario, a főszereplő éli túl. Egyedül teljesíti a küldetést, átveszi a több ezer dollárt, amivel hazamehetne Párizsba. Hatalmas megkönnyebbüléssel, a szorongástól felszabadulva vezeti az immár veszélytelen teherautót, ám a visszafelé úton már nem eléggé óvatos, szakadékba zuhan és meghal.
Természetesen nem szeretnénk a COVID-19 világjárvány szakadékába zuhanni! Ráadásul a teherautónk még ma sem mentes a robbanást kiváltó tartalmától, ijesztően magas és növekszik a bennünket körülvevő COVID-19-t okozó vírusok száma.
Kérdések magunkhoz
Az élet az egészségünket veszélyeztető világjárvány idején legtöbbünk számára, mint jelen idejű (real time) szociálpszichológiai, társadalmi élmény, akár hajmeresztően izgalmas is lehetne. Mivel azonban a COVID-19 fertőzéssel való együttélés az egyelőre szinte cunamiként terjedő világjárvány közvetlen átélését, sőt a második hullám még rémisztőbb számait is jelenti, a kíváncsisághoz a növekvő betegszám mellett jelentős szorongás és pánik is kapcsolódik.
Túllépve a jelen állapoton, az adventként várt, a védekezés reményteli harmadik szakaszát jelentő védőoltásokkal együtt mindannyiunkban ott motoszkál a kérdés: mi lesz utána? Milyen lesz az életünk racionális és érzelmi hangszerelése, mi történik kapcsolatainkkal, kis- és nagy közösségeinkkel, napi tájékozódásunkkal és egyáltalán mi lesz a világgal? Tényleg, mi lesz utána? Vajon, hogyan alakulnak személyes és közösségi elvárásaink, céljaink és motivációink, a tények ismeretében módosuló állampolgári döntéseink. Miképp változnak olyan elsődleges jelentőségű szféráink, mint az egészségügyi ellátás, az oktatás különféle szintjei, a gazdasági élet bőrünk alá hatoló részei? Milyen társadalmi preferenciáink módosulnak, ezen belül (és kívül) változnak-e politikai rokon- és ellenszenvünk mozgatórugói? Hogy alakul az Istennel való hívőként megélt vagy szekuláris kapcsolatunk? Szóval, quo vadis, lelkileg didergő világ, szorongó embertársaim?
Ismereteink (hiánya?) élő környezetünkről és benne a járványról
Személyes reményem, hogy ez a pandémia egyfajta figyelmeztetés, ami talán-talán még mindig nem túl későn érkezett.
Elképesztő, öngyilkos felelőtlenség az emberiség, ún. „civilizált” világa részéről, amit Földünkkel, a bioszférával és azzal globálisan összefüggő módon a mentális, etikai értékeivel, a pszichoszférával művel. És oki tényezőként most nem a 7,8 milliárd emberről, a túlnépesedésről van szó. A földi bioszféra anyagi értelemben bőségesen képes lenne eltartani az emberiséget, ha tudatos őriznénk, ha tervezett óvatossággal és az etikusan alkalmazott, mindannyiunk számára közérthetően közvetített tudomány felhasználásával, embertársainkat bevonva bánnánk vele. Nem szeretnék álnaivnak látszani, erre mondják szomorúan angolul, hogy wishful thinking, azaz ábrándozás.
A teljesség igénye nélkül sorolva: a nem-megújuló energiahordozók féktelen felhasználása, a vizek katasztrofális elszennyezése, vélt gazdasági érdekek miatt az esőerdők gátlástalan irtása, a következményes globális felmelegedés, a savas esők, az ózonlyukak miatti gyilkossá váló UV-sugárzás, a biológiai diverzitás eszement csökkentése, az emberiség etikátlan ipari-ökológiai bűntényei következtében talán már a következő nemzedékek, gyerekeink, unokáink személyes, apokaliptikus tragédiájához fog vezetni. Hosszan lehetne sorolni az értelmetlen, hedonista luxus elembertelenítő és irritáló megnyilvánulásait.
A legfőbb okot az embertömegek közti óriási egyenlőtlenségben érzem, amely egyáltalán nem törvény-, pláne nem végzetszerű. Minden magát etikai értelemben valamelyest is érzőnek tartó embertársunk számára ez a durva igazságtalanság elviselhetetlen kellene, hogy legyen. Egy korábbi UNFPA-felmérés szerint, naponta több mint 38 ezer öt éven aluli kisgyerek hal meg alultápláltság és táplálkozással kapcsolatos fertőzés miatt.
A COVID-ra ható gyógyszerek és a vakcinák minden eddiginél gyorsabb fejlesztése, valamint a terjedés lassítását szolgáló higiéniai alapkövetelmények (maszk, kézmosás, távolságtartás) betartása alapvető morális kötelesség és egyúttal a szociális szolidaritás megnyilvánulása is. Ezek mellett miben is reménykedhetünk?
Látjuk, hogy a megerősített esetek száma idén nyár elején csökkent egyes „felgöngyölítő”, góckereső megoldásokat alkalmazó országokban, mint például Dél-Korea. Itthon az ijedtség miatt eleget tettünk a helyeselhető „maradj otthon” felszólításnak. Mi a nagyon szerencsés országok közé tartoztunk, az első hullám nagyon lapos volt. Jó néhány ország, részben biológiai sajátosságok, másrészt matematikai modellek, harmadrészt történelmi tapasztalatok alapján már arra is terveket készített, hogy megszünteti, de legalábbis jelentősen lazítja a leállást. Ez az, amire mindannyian vártunk: mikor lesz végre ez az egész mögöttünk.
Sajnos a nyár közepi remények meghiúsultak, többek között a felkészülés elégtelensége miatt a korábbiakhoz képest sokkal súlyosabb járványt élünk át. Több a fertőzött, emelkedik a kórházi, illetve lélegeztető gépen tartandó kezelést igénylő beteg száma és az elhalálozás is.
Addig is…
Az egészségügyi szakemberek szélsőséges munkakörülmények között és emberfeletti áldozatokat hozva küzdenek fertőzött embertársaik megsegítése érdekében. Az eszközöket (pl. a lélegeztető gépeket) kezelni képes intenzív szakápolók jelenlegi hiánya (2000 vannak ma az országban, ennek a sokszorosára lenne szükség) súlyos és gyorsan nem megoldható probléma. Ebben az átvezényelési döntések sem tudnak segíteni. Korábban az egyéni védőeszközök hiánya miatt barkácsolós-megoldásokkal, például síszemüvegekkel, gagyi maszkokkal védték magukat olyan környezetben, ahol értelemszerűen magas a fertőzés veszélye. A burnout-szindróma amúgy is gyakori az emberekkel közvetlenül tevékenykedő segítő szakmák körében. Ijesztő adat, hogy már az új koronavírus-járvány előtt is a világ kb. tízmillió orvosának, és jóval több egészségügyi szakápolójának csaknem felénél jelentkeztek kiégési tünetek.
A pedagógusok, a kereskedelmi- és közlekedési dolgozók, a közbiztonságért felelős személyek kitettsége hasonló nagyságrendű. Nagyon fontos lenne, hogy ezeket a foglalkozási csoportok is rendszeresen szűrjék (illetve szűrték volna). Az iskolák előtt – a kétséges hasznosságú hőmérséklet mérésért – összezsúfolódó diákok fokozott veszélyeztetettsége sem lebecsülhető.
Most sem kételkedünk benne, hogy ez a járvány egyszer, sok áldozatot maga mögött hagyva – remélhetően nem is túl soká – véget ér. Többféle, nemzetközi összefogással előállított vakcina és új, jóváhagyott gyógyszeres kezelések kerülnek alkalmazásra a tudomány és betegek millióinak adatai alapján. Új közegészségügyi protokollok és oktatási programok fogják megkönnyíteni az ilyen mértékű újabb globális járványok kezelését – egészségügyi és társadalmi szempontokból egyaránt.
A technikai megoldás markáns részét sok más mellett az egészségügyben mesterséges intelligenciák, online-, telehealth megoldások széles körű bevezetése képezheti; ide tartozik a hatékony védőoltások, a gyógyszerfejlesztési tudás korlátlan megosztása. Kiemelten fontos az egészségnevelés, az egészségkultúra fejlesztése az oktatás minden szintjén és az ismeretek „civil szférában történő terjesztése” egy életen át. A társadalmi kommunikáció organikus része a konteók elleni küzdelem, a vírus-szkeptikusok, és a hamis, anekdotikus példákkal operáló, nagyon káros védőoltás-ellenesség visszaszorítása edukációval, meggyőző és érthetően tanító szerepvállalással. Ebben a médiumoknak és a tudományos szereplőknek egyaránt részt kell vállalniuk, meggyőzően, őszintén, a hallgatókat partnerként tekintő módon.
Világszemléleti és kommunikációs gondok
Nagyon valószínű, hogy az élet, amelybe majd visszatérünk, sok elemében szignifikánsan különbözik attól, amilyen a járvány, az outbreak (kitörés) előtt volt. Az elképesztően traumatizált (akár „csak” lelkileg is) egészségügyi dolgozók rehabilitálásától kezdve az új előírásokon át a gondozás megváltoztatásának szükségességéig elemezni kell, hogy az élet orvosi szempontból hogyan változhat, változhat-e, és mit kell változtatni a COVID-19 után. Mindannyian szemtanúi vagyunk ennek a globális közegészségügyi válságnak: a túlterhelt kórházaknak, ahol tavasszal még egyes fejlettnek mondott nyugat-európai országokban is a folyosón feküdtek betegek. Érintettjei és tanúi vagyunk az újra növekvő félelemnek, ha mások testi közelségében tartózkodunk. Emlékszünk az átgondolatlan és azóta is átláthatatlan eszközbeszerzésekre és a hisztérikus (sőt, indokoltságában is vitatott) "ágyfelszabadításokra”, ami sok állandó orvosi ellátást igénylő betegek kvázi Taigetoszát jelentette.
Mindez kiemeli egy radikálisan átalakítandó egészségügyi rendszer fontosságát is. A pandémián keresztüli kollektív és egyéni tapasztalatok eredményeként az egészségügyi környezetben a prioritások és a ráfordítások kötelezően megváltoznak.
A csatatereket vizionáló, militáns, állig felfegyverzett narratívák túlhangsúlyozott „katonai” forgatókönyveinek lelki költsége még tovább nyomaszt mindannyiunkat. Sajnos várható, hogy nagy valószínűséggel fogunk találkozni a poszttraumás stressz rendellenesség (PTSD) tüneteit mutató egészségügyi, pedagógus, kereskedelmi és közszolgálatot végző „frontkatonákkal” is. Majd egyszer, miután ez a járvány lecsillapodott, szembe kell nézni ezen embertársaink többféle értelemben vett rehabilitációjának feladatával. Ez, túlmenően a társadalmi megbecsültség érdemi emelésével, több ágazat indokolatlanul elmaradt fizetésének arányos rendezését kell, hogy jelentse a területen dolgozók teljes vertikumában. Sajnos megint tanúi vagyunk a kapkodó, részleges és egyes vélekedések szerint bűnbakképző és megosztó csapdákat tartalmazó béremelési intézkedéseknek. A munkaszerződések és a munkahely keresési időtartam rugalmas kezelése, a legkiszolgáltatottabbak azonnali anyagi támogatása nem szabad, hogy a válságszituációban különösen hiteltelen ún. „elvi meggondolások”, politikai filozófiák miatt meghiúsuljon.
Bizalom és szolidaritás
Az általános bizalom csökkenése a globalizált világ sok országában nagyrészt a voluntarista populizmus és a taktikázó („mibe kell a népet beavatni és mibe nem”), ún. „közszolgálati” propagandisztikus sikerkommunikáció következménye. Ma, itthon és a világon szinte mindenütt, a pandémia éles radikalizálódása során egy másfajta globalizált szorongás jelenik meg. Sajnálatos, ám ennek vannak érthető gazdaságpolitikai és szociálpszichológiai magyarázatai.
A túlzott lazítás sajnos nagyon rossz következményekkel járt. Túl gyorsan jött a „megnyertük a csatát” kommunikáció, az anakronisztikus hübrisz, ami keményen visszaütött augusztus közepétől a mai napig. Mindez duplán igaz az ilyen krízishelyzetekre. A valódi, nem a maguk gyártotta, hanem a valóságos válságokra fel nem készült politikai véleményformálók kommunikációjának manipulatív korlátozottsága, improvizációi hosszabb távú következményeikben is visszaütnek. Az ebben a helyzetben a demokráciát, a sokszínű médiavilágot korlátozó kormányok hitelét éppenséggel nem fokozza a virológus szakember által adott értékeléseket ledorongoló, riogatásnak minősítő politikusi narratíva. Mindezek a tehetetlenséget, az álszent pótcselekvést, az alkalmatlanságot, sőt sajnálatosan a szolidaritás szűkösségét bizonyítják.
Az alagút végén fény van
A COVID–19 járvány okozta válság egyszer kétségtelenül véget ér, vagy kezelhetővé szelídül. Visszatérünk a saját életünkbe, meglátogatjuk a családtagjainkat, barátainkat; színházba, moziba, uszodába és nyaralni megyünk. Egy bizonyos, ez az élet jelentősen eltérő lesz a korábbitól, ezt egyesek tudatosan vállalják, mások nem. A változások nagymértékben függenek a tudomány teljesítményétől, az európai közösséggel együttműködő kormányoktól, a munkahely-támogató programoktól, a lakosság kulturális hagyományaitól és fegyelmétől. Ezek országonként eltérőek, de a technológiák globális megosztása révén válaszokat találhatunk a súlyos közegészségügyi krízisre.
Visszatérve A félelem bére című film történetére: Mario (Yves Montand) megszabadulva a mögötte bármikor felrobbanni képes nitroglicerintől, boldog vigyázatlanságában balesetet szenved, és meghal. Hazánkban a lezártság hónapjai után a nyertes csatát mantrázó közbeszéd semmiféle megoldást nem jelent abban a társadalmi válságban, amire második hullám kezelésében égető szükség lenne. Nem segít a napi új fertőzések és a kórházi ellátást igénylők ezren felüli, a lélegeztető gépet igénybe vevők százat meghaladó esetszámában, valamint az elhalálozások növekedésének társadalmi feldolgozásában. Mindemellett a tesztelési kapacitás átláthatatlan okokból történő csökkenése miatt a fertőzöttek számát nyilván alábecsüljük.
Minden elkapkodott lazítás és felelőtlen „újrakezdés” – a tömeges védettség felülértékelésével és az izoláció megszüntetésével (még ha gazdaságilag ez szükséges lenne is) – a fertőzés egy újabb, esetleg még pusztítóbb szakaszát eredményezi, ami a gazdasági élet egyre mélyebb válságát hozhatja el.
