A művészeti év egyik piros betűs ünnepe, a Summer Exhibition a koronavírus pandémia szerencsésebb áldozatai közé tartozik: ha kissé megkésve is, de megvalósult. 252 éve annak, hogy művészek egy csoportja missziójává tette, hogy évről évre megtámogatja a képzőművészeket és építészeket azzal, hogy friss termésüket a nagyközönség elé tárja. A Nyári kiállítás azóta megszakítás nélkül elszakíthatatlan része a brit nyári szezonnak, mely idén a wimbledoni tenisztornát, az ascoti lóversenyt, vagy a klasszikus értelemben vett glyndebourni operaévadot és a Royal Albert Hall Proms fesztiválját egyaránt nélkülözte. A Summer Exhibition több mint egy esztétikai élmény és a kortárs képzőművészet szemléje. Mind a jegyeladások, mind az idén 1172 kiállított műtárgy jó részének értékesítéséből származó bevételek bizonyos hányada a Royal Academy of Arts fenntartását szolgálják, hiszen a Piccadilly sugárúton található elegáns oktatási intézményt önfenntartó jótékonysági formában működtetik, semmilyen állami támogatásban nem részesül.
Az október 6-án megnyílt, január 3-ig látogatható Summer Exhibition sokaknak, köztük e sorok írójának jelent várva várt üdítő élményt, a megszorítások miatt folytatott sivár életből való ritka kiszabadulást. Ha valamire is megtanította az embereket az elmúlt hónapok során a művészet, akkor az az lehet: a remény globális szimbólumaként éppúgy érvényesül, mint nyújt vigaszt egyéneknek elkeseredett pillanataikban. Maga az Akadémia is rettenetes dilemmával küzd. A kiállítások március végétől júliusig teljesen kiestek, azóta a szociális távolságtartás követelményei miatt csak csökkentett nézőszámmal tekinthetők meg. Ezért 150 dolgozó munkahelye került veszélybe. A művészeti akadémia tagságának egy része azzal a meghökkentő javaslattal állt elő, hogy a kulturális fellegvár adja el 1830-ban ajándékba kapott legnagyobb kincsét, Michelangelo Taddei tondóját, (A Szűzanya, a kisded és a gyermek Keresztelő Szent János), egy befejezetlensége ellenére is varázslatos, egy méter széles, kör alakú márvány domborművét. A vételár akár 100 millió fontot is elérhetne.
Más akadémiai tagok, köztük az idei nyári-őszi tárlatot tető alá hozó egypetéjű ikerpár, a korábban Turner-díjra is felterjesztett Jane és Louise Wilson úgy gondolják: az 1505-ben kifaragott mesterműtől nem szabad megválni – ez pillanatnyilag a hivatalos álláspont is –, mert ez csökkentené az intézmény presztízsét. A két művész és oktató szerint az Akadémia tagjai közé anyagilag nagyon jól eleresztett alkotók is tartoznak, akik igazán a zsebükbe nyúlhatnának és felajánlhatnának közvetlen anyagi segítséget a gazdag hagyományokat őrző institúciónak.
A Wilson-testvérek kiállítási koordinációs feladata szédítőnek hangzik. Mint a The Daily Telegraphnak adott interjújukban elmondták: egyrészt az akadémiai tagok által benyújtott műveket kellett elhelyezniük és a tiszteletbeli akadémikusok, mint Aj Vej-vej, Marina Abramović, vagy Anselm Kiefer munkáit besorolni, másrészt az amatőr festőktől beérkezett nem kevesebb, mint 18 ezer alkotásból válogatták ki a megfelelő nívót elért termést. Az első teremmel csúcsra járatással indítottak a Summer Exhibition egészéért felelős kurátorok, akik szokás szerint egy-egy akadémiai kollégájukra bízták az egyes termek anyagának megszerkesztését. A saját névjegyüket viselő „bevezetés” vezérfonala a Black Lives Matter, Fekete életek számítanak mozgalom, amennyiben az Akadémia színes bőrű tagjainak alkotásaira hívják fel a figyelmet. Isaac Julien egész falat betöltő fotómontázsának címe Lessons of the Hour, London 1983 – Who Killed Colin Roach?, és arra emlékeztet: a faji problémák nem új keletűek. Roachot 1983-ban a londoni Stoke Newington kerület rendőrkapitányságán lőtték le feltételezések szerint maguk a rendőrök, polgári engedetlenségi megmozdulásukat és tüntetéseket kiváltva. A következő szoba hasonlóan friss, aktuális szellemben folytatódik, de leginkább Chris Ofili látványos triptichonja nyomja rá bélyegét, emlékeztetve a nézelődőt nyolcvanas évek végének, kilencvenes évek elejének Young British Artists mozgalmára.
A fiatal brit művészek csoportjának meghatározó egyénisége, Tracey Emin immár a Royal Academy tagja, és azon kevesek közé tartozik, aki izgalmas, első pillanatban absztraktnak tűnő, alaposabban vizsgálva figurális elemeket is tartalmazó festménnyel rukkolt ki. A The Ship címet viselő ábrázolás az egyik legjelentősebb brit festő, William Turner szellemét idézi fel a viharba keveredett hajó látványával, de akár a felkavart lélek „hajóroncsaként” is értelmezhető. Emin műve olyan ritka kivétel, melyet nem szántak eladásra. Ha valami közvetlenül utal a Covid-19 traumára, az a Bob és Roberta Smith által megfestett írásos üzenet: There is still art, there is still hope. (Még van művészet, még él a remény.) Maguk a Wilson-nővérek hatalmas, attraktív installációval fejezik be a kiállítást: az I'd Walk With You, But Not With Her címet kapott, LED izzókból összeállított csillogó „vízesés” szó szerint a tárlat egyik fénypontja.
Ha az idei, szokatlan Nyári tárlat talán szürkébb és unalmasabb a megszokott színvonalnál és hiányoznak az emlékezetből kitörölhetetlen képzőművészeti megjelenések – kivételt képezhet Ron Arad Oh Lord, Won't You Buy Me című óriási, összelapított piros autója 324 ezer fontért (127,5 millió forintért) –, legalább abban lehet reménykedni, hogy a következő show-ig megszületik a várva várt Covid-védőoltás és az élet többé-kevésbé visszatér a normális kerékvágásba. Akár bizonyítékot kaphatunk arról is, hogyan ösztönözte a vesztegzár a brit professzionális és amatőr művészek kreativitását.
Infó:
The Summer Exhibition
Burlington House, Piccadilly, London
Koordinátor: Jane és Louise Wilson
Nyitva: január 3-ig, naponta 10-18 óra között
Belépődíj: 20 font
