Ha velem vagytok, nem lesz gond! Ismernek a lányok meg a stricik is. Nálam csináltatják az igazolványképeket – nyugtatgatott Sári, egykori gimis osztálytársam, látva, hogy kissé feszengünk amikor a Rákóczi tér tőszomszédságában található vendéglátóipari egység felé ballagtunk. Sári a tér közelében dolgozott egy fotóstúdióban. Ő készítette a környék fél- és alvilágának az igazolványképeket.
Aggodalmunk nem volt alaptan, hiszen a téren és környékén stricheltek a kurucok, ahogy a ’70-es évek szlengje az emberiség egyik legősibb mesterségét űző lányokat, asszonyokat nevezte. Az említett becsületsüllyesztő volt az egyik törzshelye a lányokat futtató striciknek. Kemény farkastörvények uralkodtak a placcon, egyáltalán nem volt veszélytelen vidék. A létező ”cucializmusban” persze hivatalosan már az ’50-es évek óta nem voltak sem bordélyházak, sem „rossz lányok” nyújtotta szolgáltatások. Ebből azonban csak az első állítás volt igaz.
Sőt! Valaki kitalálta, hogy kis Polskikba nőket ültet, s azokkal taxizhatnak majd. Csakhogy hamarosan kiderült, hogy néhányan az új szolgáltatás örve alatt a személyszállítás egy egészen speciális fajtáját alakították ki. A taxióra a megtett kilométereket, a pásztoróra pedig az egyéb, a munkaköri leírásban nem szereplő tevékenység árát mutatta. Rövid működés után, amilyen gyorsan megjelentek a főváros útjain a mini taxisok, olyan gyorsasággal el is tűntek.
Ám a Rákóczi téren virágzott a gépesített szerelem. Az úgynevezett kocsisoron álltak a magasabb árfekvésű lányok. A lehúzott ablakkal, lassan gördülő kocsikban ülő ügyfél az alkalmi szexpartner mellé érve ajánlatot tett. Azután vagy létrejött az üzlet, vagy nem. Jut eszembe. A kupik tényleg megszűntek, de valamiféle „szocialista” maradványuk azért létezett. Ők voltak a szobáztatók. A tér környéki utcákban „házinénik és -bácsik” adták ki a lakásukat, vagy valamelyik szobájukat az igényesebb szexmunkásoknak, akik értelemszerűen magasabb tarifával dolgoztak, hiszen a bérleti díjat is ki kellett fizetni.
Legalább is így mesélte – nevezzük Ibinek – az a szép arcú, kedves lány, aki egy igazolványkép miatt tért be Sárihoz. Miután elkészült a fotó, egy kicsit iszogattunk a műterem egy eldugottabb sarkában és beszélgettünk. Őslakos volt a nyóckerben. Egy tipikus belső-józsefvárosi házban született, ahol egy satnya ecetfa képviselte a zöldövezetet a kövezett udvar sarkában. Az emeletes házban az udvar, illetve a gang végén közös WC jelentette a komfortot. Ibi mesélte, akadt a házban olyan igényes lakó, aki a szoba-konyha egy sarkában zuhanyzó fülkét és saját WC-t alakított ki, de erre keveseknek telt. Nekik sem.
Az apja elhúzott ’56-ban, de erről elfelejtette a családját értesíteni, s azóta sem adott életjelt magáról. Ibi elvégzett valami női-férfiszabó szakmunkásképzőt, de hamar megunta a robotot. Egy barátnője kérdezte tőle, nem akar-e gyorsan, sok pénzt keresni. Akart. Menekülési útnak látszott a szoba-konyha szegény szagából.
"Eleinte forgott a gyomrom, hogy vadidegen pasasokkal mentem el, ráadásul nagyon gyorsan megértették velem a téri lányok, hogy itt magánzóknak nem sok fű terem. Kénytelen voltam feladni a függetlenségemet és azóta Béluci vigyáz rám. Persze nem ingyen. A bevétel nagy részét le kell adnom és időnként jár neki az ingyen fuvar is" - magyarázta Ibi. Azután még azt mondta, ha lesz elég pénze, kiszáll, és férjhez megy, családot alapít. Ezt az álmot nem csak ő dédelgette a lányok közül, de nagyon keveseknek sikerült beteljesíteni.
Más lányoktól hallottam, hogy a zsaruk néha, ha unatkoztak, razziáztak és begyűjtöttek néhány lányt ükért. Vagyis üzletszerű kéjelgésért. Nem értettem, hogy miért csak a lányokat veszik elő és a kuncsaftot nem, de erre nem kaptam magyarázatot. Holott ezek a derék családapák, netalán a szocialista erkölcsről prédikáló fontos és kevésbé fontos elvtársak, ha úgy vesszük, bűntársak vagy mi a fenék voltak ebben a kéjelgésben. Bár a lányok szavaiból azt vettem ki, hogy kéjelegni legföljebb az „urak” szoktak volt, mert a lányoknak nem sok örömük telt benne.
Belépve a kocsmába, a hideg a hátamon finoman szólva maratoni futóversenyt tartott, s csak akkor lélegeztem fel, amikor Sárit megpillantva többen barátságosan elmosolyodtak, feltárva azt a szomorú tényt, hogy errefelé kihalhattak a fogorvosok. Sárit a tér és környéke elfogadta. A stricik neveltetésükhöz, vagy éppen neveletlenségükhöz képest bizonyos tisztelettel bántak vele. Szerinte a stricik igyekeztek rendet tartani. Nem annyira a törvények iránti tiszteletből, mint inkább a zavartalan üzletmenet miatt. A területi s egyéb vitákat pedig többnyire az döntötte el, hogy ki ütött előbb.
Azután elsodort minket egymástól az úgynevezett élet. Másfél évtized múltán hallottam újra a Rákóczi tériekről. Akkor már az üzleti vitákban az öklök helyét átvették a revolverek és olykor halottak maradtak a flaszteron.
Hiába, eldurvult a világ.
