Anglia mindig szívesen civilizálódott. Egy japán kutatócég szerint a világ találmányainak és felfedezéseinek 40 százaléka Nagy-Britanniához köthető. Itt fedezték föl a vérkeringést, itt csináltak először vasutat, itt épült először metró, 1863-ban, világelsőként (egy ideig még gőzösökkel!). Büszkék lehetünk Magyarország akkori fejlettségére, hogy London után harminc évvel, másodikként a világon Pesten létesült földalatti vasút, már elektromosan.
Mikor először jártam Angliában, 1972-ben, a barátaim levittek egy kis tanyára. Magas sövények közt kanyargott a keskeny út, már épp akartam mondani, hogy le a kalappal, ez aszfaltozva van, micsoda infrastruktúra, amikor egy kanyarban egy telefonfülke bukkant elő. Rendes, piros angol telefonfülke a tücsökzenés, madárdalos tájban, az út mellett. Elhallgattam, mert erre már nem találtam szavakat. Hol volt még akkor nálunk vidéken telefon, pláne egy ilyen hatodrangú tanyasi utacska mellett!
A gyors civilizálódásból néha gondok is adódnak. Newbury városban szerelték föl az 1960-as években a kor legjobb színvonalán álló telefonközpontot. Gyors volt, kényelmes, de persze interurbán (azaz távolsági) hívást csak úgy lehetett csinálni – kifelé is, befelé is –, hogy az ember tárcsázta a központ számát, a kisasszony flottul jelentkezett, be kellett mondani, hogy mely városban milyen számot kérek, és már kapcsolták is. Ez volt a normális. Csakhogy ez a Newbury-i volt az utolsó ilyen kézi kapcsolású központ, amit Angliában építettek, mert a nagyvárosokban már terjedőben volt az STD (Subscriber Trunk Dialling), vagyis az előfizetői távhívás, fokozatosan lett a városoknak, majd az országoknak előhívószáma (Nagy-Britannia 44, London 20). Newburyben élő barátnőm rezignáltan mondta, hogy közölték: őnáluk fogják utoljára bevezetni a távhívást, hiszen annyira korszerű a központjuk, a telefontársaság bolond lenne leszerelni és kidobni – előbb a többi, jóval régebbi és elhasználtabb központokat kell lecserélni.
A legördögibb csapda, melybe a korai fejlődés csalta az angolokat, a külön hideg-meleg vízcsap. Mindmáig a brit mosdók többségében kétoldalt van egy-egy csap a hideg illetve meleg víznek. Mármost két lehetőség van: az ember bedugja a dugót, megtölti a mosdókagylót megfelelően kevert hőfokú vízzel, megmossa a kezét, majd leengedi a vizet. Nyilván így képzelték akkoriban, hiszen a lavóros kézmosás évszázadai után természetes volt, hogy állóvízben mossanak kezet. Meglehet, kevesebb víz fogy így – de nekünk, akik a kontinensről jövünk, már a folyóvizes kézmosás a természetes, ahol egyetlen keverőcsapból engedhetjük a megfelelően kevert vizet. (Főleg, hogy tiszta vízzel lehessen leöblíteni a szappant!) Nyilván azért alakult így, mert hozzánk később érkezett a vezetékes víz, addigra felfedezték a keverőcsap és a folyóvizes kézmosás előnyeit. Mármost mit tehet Angliában a magunkfajta kontinentáler? Kinyitja mindkét csapot és gyorsan ide-oda kapkodja a kezét a jéghideg illetve tűzforró csap alá, abban a reményben, hogy így egy kellemesen langyos eredmény fog kijönni. Hát nem, ez sosem sikerül: a jobb kéz megég, a bal megfagy. Azért van remény: nemrég lakást kerestünk, s a felújított lakások többségében már keverőcsap volt.
A legtöbb házon szimpla ablak van, mondván, hogy a tél sose olyan hideg, hogy dupla ablak kéne. Ez persze viszonylagos, mai érzékünknek már bizony hideg volna a szobában a 16-18 fok; meg aztán azon is múlik, milyen erősen fűtünk – hadd füstöljön az a kémény, hiszen mindenütt kandalló volt, azaz nyílt tűz. Talán azért sem akarták rendesen szigetelni az ablakokat, mert a nyílt tűznek levegőt kell beszívnia, különben a szobáét fogyasztaná el. Idáig rendben, de az ablak nemcsak szimpla, hanem van nekik egy találmányuk: a feltolható ablak. A magas, hosszúkás ablaknak csak az alsó fele nyitható, azt kell föltolni: a tologatást egy csigán mozgó ellensúly segíti, ami az ablakkeretbe van rejtve. (Olyan, mint a liftnél, ott is egy ellensúly mozog ellentétes irányban). Nem jó érzés kidugni a fejünket, mert a guillotine-ra emlékeztet, hallottam már esetről, hogy az ablak gondolt egyet és leszaladt. (Nem vágta le senki fejét, de akkor is.)
De nem csak műszaki találmányokban voltak szívesen újítók az angolok. Ők vezették be a nyilvános színház intézményét, ahová nem valamely mecénás kegyeiből, ismerősként-vendégként jöhettek a nézők, hanem pénzért bárki bejöhetett, ha jegyet váltott. Ez egyébként már 1580 körül kialakult (a metró csak háromszáz évvel később!). Hasonló korai civilizációs találmány volt a nyilvános iskola (public school). Mai szemmel a név abszurdnak tűnik, ugyanis ezek tandíjfizetős magániskolák, tehát – gondoljuk kívülről nézve – inkább „private school”-nak kellene hívni őket. Persze, csakhogy a „public” szó a XVII. században, amikor ezek kialakultak, azt jelentette, hogy a tandíj ellenében bárki beírathatta a fiát, tekintet nélkül vallásra, lakhelyre, apai foglalkozásra. Ilyen értelemben voltak nyilvánosak – szemben a többi korabeli iskolával, amelyek mind egyházi vagy helyi, községi fenntartásúak voltak.
Az iskolához hasonlóan hívják a sörözőt „public house”-nak (nyilvános ház). Érdekes, hogy mifelénk a bordélyt hívják így – de lássuk be, a kifejezés mindkettőre jogos: olyan intézményt jelöl, melyben a tisztességes viseletű vendéget, a szabott díjazás megfizetése ellenében személyvizsgálat nélkül ki kell szolgálni, nem mondhatja a tulajdonos, hogy magát nem engedem be, mert szeplős. Hivatalosan a sörözőket ma is „public house”-nak hívják, ebből jön a „pub” rövidítés. (A kocsmáros hivatalos neve „publican”.) Gazdag italválaszték van, meg egyszerűbb melegételek. A pub már a XIX. században is olyan hely volt – faluhelyen talán nem, de már a kisebb városokban is – ahová két nő beülhetett férfi kíséret nélkül. (Egyedül nem volt szokás, még ma se igazán.) Mind szigorúan önkiszolgáló, pincér nincs.
Hagyományosan két bejárat volt, egyik oldalon a „Public Bar”, másik oldalon a „Saloon Bar” bejárata (gyakran csak egy fa-üveg paraván választotta el őket). Mindkét felet ugyanabból a középen lévő söntésből szolgálták ki, csak a Saloon-oldalon minden picit drágább volt, a szőnyeg süppedősebb, a hamutartókat gyakrabban ürítették, és a közönség kevésbé volt izzadságszagú. Olyan volt ez, mint a vonaton az első osztály: az se ér oda hamarabb, de van különbség kényelemben és útitársakban. Hangsúlyoznom kell: nem olyan volt ez a kettősség, mint a közép-európai polgári bérházakban a fő- és cselédlépcső, ahol társadalmi helyzet vagy foglalkozás szerint kötelező volt elkülönülni.
Mára ez az egész pub-kultúra visszaszorulóban van. Léteznek még igazi pubok, és sokáig meg is fognak maradni, de ahhoz képest, amilyennek én megismertem Londont és Angliát, a számuk erősen lecsökkent. A Saloon Bar-részleg felszámolódott, egybeolvadta a simával. A nyitvatartás meghosszabbodott, és minden pubban kapni kávét, sok helyen presszókávét is. Értsék jól, mekkora változás ez: a hetvenes években még szájról-szájra adtuk, hogy a Leicester Square-ről kivezető egyik utcasarkon van egy olasz, ott lehet presszókávét kapni. Oda zarándokoltunk rendszeresen, ha Londonban jártunk. Kuriózum volt, mintha Magyarországon osztrigát akarna enni valaki. Mostanra fordult a kocka: lassan azt adjuk szájról-szájra, ha valahol még van egy igazi hagyományos pub. Mert a legtöbbet átalakították kávézóvá, gyorsétteremmé, sushi büfévé. A szemem láttára szaporodtak el az utóbbi két-három évtizedben a Costa, a Starbucks, a Café Nero, a Pret (neve eredetileg Prêt-à-manger, franciául „készétel”) és hasonlók, ahol az emberek a laptopjuk fölé hajolva szorgalmasan dolgoznak délelőtt. Praktikusak, de hangulattalanok.
A pubnak egyre fontosabb tartozéka is az utca. Mivel bent távolságot kell tartani, az emberek kiállnak a pub elé a sörükkel. Ez főleg hétköznapokon délután 5 és 7 óra között zajlik, amikor a munkából kijönnek, de még nem szállnak föl a vonatra, mely hazaviszi őket kertvárosi házaikba. Ilyenkor feketéllik tőlük a járda. A Cityben, egy hangulatos kis téren, a Monument emlékoszlop lábánál két kocsma van átellenben. Egyszer fél hat felé arra sétáltunk, messziről hallatszott a zaj, emberi hangok zaja: tele volt a tér öltönyös férfiakkal és kosztümös nőkkel, akik a bankokból kijövet másfél órás társadalmi életüket élték hazaingázás előtt. Olyan volt, mint amikor a természetfilmesek véletlenül egy pingvin-kolóniára bukkannak, vagy mint amikor gyerekkoromban a budai Bartók Béla úton télen egy kopasz fát megszálltak a verebek és éktelen csivitelést csaptak. (Das Spatzenparlament, mondta a nagypapa, a verébparlament.)
A járvány is hozzájárult ahhoz, hogy a londoniak felfedezzék az utcát mint életteret. Pár évtizeddel ezelőtt egy angolnak még a háta borsódzott volna a gondolattól, hogy ő az utcára kitett asztalnál egyen, miközben a járókelők belenéznek a tányérjába. Ilyet a franciák meg az olaszok csinálnak, azok hányaveti, rendetlen emberek, no de mi nem. Tény, hogy a globális felmelegedés (és szárazulás) miatt fizikailag is kellemesebb lett a londoni utca, de az is tény, hogy a sok turista természetesnek találta, hogy az utcára kitett asztaloknál (a „teraszon” – mondják finomkodva) étkezzen. A pubok sok helyen padokat raktak ki, de megszaporodtak az igazi éttermek, pincérrel, utcai asztalokkal. Sok utcát újraköveztek, szélesebb járdát csináltak, csillapították a forgalmat – szóval felhasználóbarátabb lett a londoni utca. Nincs már a hírhedt szmog (a füstös, sárga köd), viszont vannak villany- és gázmelegítők, amikkel akár az egész telet ki lehet húzni a „teraszon”. És a dohányzástilalmat se felejtsük el: az is hozzájárult az utca élénkítéséhez, hiszen a cigisek kiállnak az utcára. Mindez, tudom, azt jelenti, hogy London is elindult az euramerikai átlagosodás útján az egyen-világ felé, ahol bármely városban körbe lehet nézni, hogy hol a bankautomata és a McDonalds. Csiszolódik össze a világ, de ez megy évszázadok óta.
A brit pénzügyminiszter, Rishi Sunak kampányt indított: Eat out, help out! Vacsorázzunk hétköznap is étteremben, ezzel segítsük a gazdaságot talpra állni! A kormány fejenként és vacsoránként tíz font kedvezményt adott. A kampány július-augusztusban tartott és nagyon sikeres volt. Bárcsak ne kéne megint bezárni mindent – de sajnos afelé megyünk.
