Áll a ház előtt egy elhagyatott autó. Még nem teljesen roncs, de látszik, hogy innen a saját lábán, akarom mondani, a saját kerekén már el nem megy. Egy éve parkolhat ott, úgy saccolom a rárakódó por vastagsága alapján, az oldalát kicsit meghúzták, bent még az idilli állapot, a tulajdonlás, a valahová tartozás gyöngécske visszfényei: kajla fésű, összegyűrt felső, csokipapír. Zsákutca elején áll, félrehúzva a fák alatt, nem akadályozza a forgalmat, így garantált, hogy hosszú enyészet vár rá. Amikor tehetem, megnézem, a koszló ablakokon át pislogok a belsejébe, hátha kiderítek róla valamit.
Mindig is vonzottak az elhagyott autók. Pesten az Istenhegyi úton is láttam egy kisebb, a halványlila valamilyen árnyalatában játszó autót, amelynek a visszapillantóján még ott lógott a tulajdonos kabalája, egy kis állatfigura. Eleinte csak az első kereke volt leeresztve, mintha baleset érte volna, aztán rajta is elkezdett dolgozni az idő. Bűvölten néztem. Vajon miért hagyták a sorsára? Milyen történet lappanghat mögötte? Történt valami a tulajdonossal? Indulatból vagy nemtörődömségből hagyták ott?
Én még úgy nőttem fel, hogy az autó ritka kincs. Nem is lehetett csak úgy hozzájutni. Befizette az ember a pénzt, aztán várt a kiutalásra. És akkor úgy két-három év múlva jött az értesítés, hogy lehet menni a gyárba és át lehet venni a Daciát. Az új jövevénnyel új szavakat is tanultam. Az 1300-as modell halványan még őrizte a mintául szolgáló Renault 12-es egyszerű eleganciáját, de már ízig-vérig román termék volt. Vagyis nem ártott csubukot vinnie apámnak, hogy az ottani mindenes ne a már újonnan is rosszat sózza apámra. Pénzért színt is lehetett választani, és a mindenes alaposan átnézte az autót, hogy amit lehet, még ott helyben kicseréljenek. Rémtörténetek keringtek a silány összeszerelésről, hogy volt, akinek már a gyárkapu után beadta az unalmast az autója, mások meg sem álltak a szervizig, hogy ott valahogy összetákolják. Apámnak (és nekünk) szerencsénk volt, talán jól saccolta meg a csubuk összegét, vagy Sárikát (a sárga színe alapján kapta a nevét) egy jobb turnus rakta össze a szalagon, mindenesetre nem sok bajunk volt vele. Csak be kellett rodálni. Vagyis járatni. Ez kábé kétszáz-háromszáz kilométer megtételét jelentette, ami az akkori viszonyok (kevés benzin) között akár fél évet is igénybe vehetett. Nagykárolyba jártunk vele, és évenként kétszer Kolozsvárra.
Bizonyos időközönként (többnyire vasárnap) nem akármilyen szertartás keretében megmostuk. Slaggal, bő vízzel, anyám külföldi mosószert (magyart) löttyintett a vödörbe. Enyém volt az összes párbríz (szélvédő és ablakok), illetve a kerekek. Sárika úgy csillogott, mintha tényleg Franciaországban született volna. Na most képzeljék el, hogy ilyen viszonyok között csak úgy otthagytuk volna az út szélén, vagy valamelyik eldugott utcában! Az a blaszfémiával lett volna határos. Ezért van bennem mindig valamilyen rossz érzés, amikor ezekre a leendő roncsokra nézek. Az ember nélküli, odahagyott tárgyaknál nincs lehangolóbb a világon. Mintha a belepréselt lélek szállt volna el a kreatúrából, és maradt belőle a puszta, romlékony anyag.
De nem nehéz belelátnom az utcánk elején megrekedt autóba a világot sem. Úgy nézem benne az egykori személyes tárgyakat, ahogy magamban rakosgatom az emlékeimet az egykor nyüzsgő, gondtalan univerzumunkról. A nejemnek a provence-i olajfák nyugalma, nekem a tenger morgó, morajló dünnyögése, Dusinak a spanyol játszóterek ötletessége hiányzik. A tágasság. Az utazással gyűjthető tapasztalat és tudás. Amely, akár egy jó oltóanyag, ellenállóvá tesz a szűklátókörűség és az alaptalan gyűlölet vírusaival szemben. De most fel sem merül, hogy messzebbre tekintsünk. A világ sem tudja most, hogy melyik oldalára forduljon. Szeretném hinni, hogy mindez csupán átmeneti, és miképp annak az autónak is lesz majd új gazdája, hogy újabb kilométereket gyűrjön maga alá, úgy a mi világunk sem számolja fel magát, nem torpan meg. Lehet, hogy megváltoznak a szokásaink, lassabban jutunk el oda, ahová terveztünk és többet maradunk, új szempontok alapján tervezünk, de a tágasság érzete nem vész el.
Emlékszem, milyen volt először a mi autónkkal, Sárikával átmenni Nagykárolyba a nagyszülőkhöz. Harmincvalahány kilométer mindössze. Apám későn tanult meg vezetni, első útjai egyike volt, így minden szabályt betartottunk, főként a sebességkorlátozásokat. Döcögtünk hát vasárnapi úrvezetők módjára, én mégis úgy éreztem, hogy suhanunk, és a határ a csillagos ég. Még ha ez a határ – hiába minden megfontolt lassúságunk – nemsokára ott lesz az orrom előtt, s ha nem vigyázok, be is üthetem a fejem. A tágasság még illúzió gyanánt is részegítő.
Aztán persze megtudtam, hogy a kinti autó valamilyen biztosítási vita miatt rostokol. Elszállítani nem lehet, mert papíron a banké, a tulajdonos már rég máshol él, ott fog hát szétrohadni. Megnyugodtam, most már kerek a történet, nincs benne több izgalom. Mint egy krimi végén, amikor kiderül, milyen egyszerű is minden a gyilkos szemszögéből, Csak az a szomorúság, amikor elmegyek mellette, csak az nem akar elmúlni.
