Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.
TGM egy kioktatóan fölényes és szellemesen pimasz lázadó, aki minden megnyilvánulásában, fellépésében, tanulmányában és kis glosszájában végtelenül humanista, rendkívül meglepő és lehengerlően megunhatatlan. Még egyszer sem kaptam rajta, hogy TGM az ő tégéemségére rájátszott volna, de az is lehet, hogy nem figyeltem eléggé. Ami viszont egészen bizonyos: nem olvastunk eleget. Legalábbis hozzá képest. Ő az egyetlen kortárs szerző, aki sorozatosan képes olyan kortárs külföldi szerzőkre hivatkozni, akikről soha életünkben nem hallottunk, ő viszont olyan természetességgel idézi őket, mintha legalábbis egy mindenki által ismert Voltaire-rel példálózna. Egy ellensége egyszer azt mondta, hogy összeírta a TGM által idézett szerzőket, és kiszámolta, hogy ennyi könyvet „a Gazsi” csak akkor olvashatott volna, ha már 120 éves volna. Milyen érdekes, gondoltam, ezen a 120 éven meg se lepődnék. Apropó, Voltaire. Ha van lélekvándorlás (nincs), akkor TGM az újjászületett Voltaire, a korabeli adok-kapokban ő volt ugyanilyen debattőr, aki tele szájjal röhögve szúrt oda mindenkinek, akit ostobaságon kapott.
Megértem azokat, akik TGM-et gyűlölik. Nekem szerencsém van, mert nem tartozom a generációjába, s úgy vettem észre, hogy leghevesebben azok gyűlölik, akik egy korosztályba tartoznak vele. Lehetséges, hogy úgy érzik: lemaradtak mellette felkészültségben, tájékozottságban, előadói stílusban. Szokás szidalmazni amiatt, hogy gyakran változtatja a nézeteit, de hát tegyük a kezünket a szívünkre: neki legalább vannak nézetei. Másnak egész életében egy sincs.
TGM az örök kritikai szellem megnyilvánulása, az örök egyéni „nem” szószólója, ami nem túl hálás szerep, de egy normális társadalomban valakinek el kell játszania, hát még Magyarországon. Ha egy közösségben mindenki mindig igent mond, az gyanús. Ezt a zsidóság is tudta két-háromezer éve, ez az oka annak, hogy ha mindenki a megkövezésre szavazott, a vádlottat azonnal felmentették. Normális társadalomban mindig kell egy nem, és ezt a nemet – milyen érdekes – mindig az abnormálisnak tekintett, izgága elemek kiáltják. Apropó, szerepjáték. A rendszerváltáskori retinába beleégett az a kép, amely TGM-et egy századelős sétapálcával ábrázolja, holott azt a sétapálcát ő maga állítólag csak pár hétig használta egészségügyi okokból. Mégis mennyire szimbolikus volt! Úgy gondoltuk, hogy egy „igazi” szabadelvű polgárt látunk. Ehhez a régi TGM-képhez utólag hozzáköltöttem egy zöld bársonymellényt és egy zsebóraláncot, most pedig nem akarom ellenőrizni az interneten, hogy ezek a kellékek valóban szerepeltek-e rajta, mert szeretném, ha így maradna meg az emlékeimben, anakronisztikusan hitelesen és nosztalgikusan hamisan.
TGM-et személyesen először 1996-ban láttam Egerben, ahol annak idején működött egy liberális klub. Kicsiny és meggyőződéses társaságból állt ez a klub, bár biztosan vannak olyanok, akik ma már letagadnák, hogy valaha megfordultak ott. Meg tudnék nevezni jó pár mai fideszest, aki TGM köpönyegéből, akarom mondani, mellényzsebéből bukkant elő. Az egri liberális klubban TGM sziporkázott, mint mindig, és meggyőző volt, mint mindig, pedig nem is volt nála sétapálca. Aztán tüntetéseken is láttam, hol szónokként a színpadon, hol résztvevőként a tömegben. Milyen jó érzés volt, hogy ő is ott van. Az ember úgy érezte, hogy a jó oldalon áll. Különösen emlékezetes volt a 2011. december 31-én éjjel elmondott beszéde a Parlament előtt. Akkor temettük a köztársaságot, hiszen a liberális klub egykori vendége, Orbán Viktor döntése nyomán 2012. január elsejével megszűnt a Magyar Köztársaság, és lett helyette az, ami most van. Apropó, most. Kedves utókor, aki most e sorokat 2120-ban olvasod, ha olvasod – nálad most mi a helyzet? Az lesz, ami van? Megnyugtatlak: itt még mindig az van, ami száz éve volt.
TGM-mel egy időben leveleztünk, nem tudom, hogyan kezdődött, de nagyon örültem neki. Hol csoportos levelet kaptam tőle, hol személyre szólót, és én marha, kitöröltem mindet, mert mindent mániákusan törlök. Azt a képet azonban nem tudom kitörölni az emlékezetemből, amikor a Petőfi Irodalmi Múzeum előtt összefutottam TGM-mel 2016-ban, az Esterházy Péter halála kapcsán szervezett virrasztásra igyekezvén. TGM is megjelent a Ferenciek tere felől, megálltunk beszélgetni, s közben odalépett hozzánk egy cigány asszony. Pénzt koldult, s éppen tőlünk, haha! Hiszen TGM-mel korábban éppen arról váltottunk levelet, hogy sajnos nincs pénzünk annyi folyóiratot venni, amennyit szeretnénk. „Uraságtól levetett lapokat olvasok” – írta TGM. De amikor a koldus megszólított minket a PIM előtt, egyszerre nyúltunk a zsebünkbe, s adtunk neki pár száz forintot. Ha az a cigány asszony tudta volna, hogy mennyiből nyomorog két ilyen firkászéletű, léha, literátus ember, haha! – a pénzt tán el sem fogadja.
