Csupa jó hírről számolt be 1952. március 9-én a kaposvári Városi Színház színpadán állva Gábri Mihály, a Somogy megyei pártbizottság titkára. Az alkalom kivételes volt, elvégre Rákosi elvtárs hatvanadik születésnapját ünnepelték éppen; meg is adta hát a módját, beszédét öt sűrűn szedett hasábban összegezte később a Somogy Megyei Hírlap.
Gábri elvtárs felsorolta mindazokat a sikereket, amelyeket a munka és a művelődés frontján harcolva értek el a somogyiak. Textilgyár és mezőgazdasági gépállomások, termelő szövetkezetek és iskolák sorjáztak a beszédben, melynek csúcspontján a szónok nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy „Rákosi elvtárs megszabadította a dolgozó magyar népet egyik leggonoszabb ellenségétől: a jövő miatt érzett bizonytalanságtól és félelemtől.”
Az utókor legfeljebb azon lepődhet meg, hogy az ünnepi szónoklatból kiderül: Gálosfa, Őrtilos, Nikla és Kéthely mellett Balatonszéplak is kapott egy iskolát ezekben az években. Ami érdekes fejlemény, ha onnan nézzük, hogy a Siófok és Zamárdi közötti település létezésének első tizenöt évében – 1930 és 1945 között – tipikus nyaralóhelynek számított, ahol a simogató napfény és a lágyan fodrozó víz mellett a nomád létkörülmények adták meg a nyaralás sava-borsát, hogy aztán iskolakezdésre az összes család visszatérjen a város folyóvízzel és központi fűtéssel komplett unalmába.
1944-45 telén azonban minden megváltozott. A nyár végén számos villa és nyaraló lakói határoztak a maradás mellett, ami egy darabig jó döntésnek tűnt – még rongyosbált is rendeztek a korszellemnek megfelelően -, de szerencsétlenségükre aztán épp Siófoknál rekedt meg a front. Heteken át ostromolták Széplak és Újhely felől a várost a szovjetek, és ez a helyzet legfeljebb a telepen rekedtek házainak jelentett némi biztonságot. Az üresen maradt nyaralókat viszont előbb a katonák, majd az országút feletti majorság népe dúlta fel, sok épületet el is foglaltak az otthontalanok.
A károk olyan nagyok voltak, hogy 1945-46-ban a siófoki elöljáróság a romos, elárvult villák közül jó néhányat felajánlott a fővárosi nagyüzemeknek és intézményeknek, hogy hozzák rendbe, és használják „népüdültetés céljára”; másokat pedig megvásároltak a tulajdonosaiktól. A korábbi, a szebb villákat, panziókat, valamint a Fogaskerékgyár és a Beszkárt üdülőit szerepeltető képeslapok helyébe újak léptek.
Az egyiken például bőrgyári és textilipari nyaralók mellett a Gépker Rt. üdülője is látható. Ismerős épület: úgy egy évtizeddel korábban még Albrecht királyi herceg használta, feltehetően a telepet parcellázó és a kalandos életű főrend reklámértékére sokat adó Szűcs Zsigmond jóvoltából. A Széplak modernista építészének számító, fiatal Rathing Ferenc által tervezett emeletes villa a telep főutcáján állt, Kotsis Iván professzor ajánlásának megfelelően magastetővel: „terrasz részére járható lapos tetőket ne készítsünk, azokat úgyse használja senki”. Kétsaroknyira volt tőle a Balaton, ahol egy szokatlanul hosszú stég nyúlt be a nádason keresztül a tóba: a herceg kedvelte ugyanis a meztelen fürdőzést, de nem óhajtotta zavarba hozni a környező stégeken napozókat.
Mire a Gépker Rt. képbe került, Szűcs Zsigmond már halott volt, Albrecht pedig – akinek V. Béla néven való trónra emelését is fontolóra vették a hungaristák – Dél-Amerikában élt. Így ha valóban megvásárolt tizenkét villatelket a parton, hogy kastélyt emeljen rájuk – mint azt a lapok hírül adták -, a telkei az államéi lettek, és hamarosan vállalati kezelésbe kerültek.
És ez csak a kezdet volt: az 1949-es politikai fordulat után lényegében bármely villát ki lehetett igényelni, az állam pedig elkobozta vagy kényszerbérletként kiutalta annak, aki rászorulónak találtatott. A pontot az i-re az 1952. évi 4-es törvényerejű rendelet tette fel, amely az épületek állagmegóvása és a munka nélkül szerzett jövedelmek elleni fellépés jelszavával államosíthatóvá avatott minden olyan nyaralót, amelynek akár csak egy szobáját bérbeadás útján hasznosították, illetve úgymond „tőkés” tulajdonban volt. A hatszobásnál nagyobb üdülőknek pedig eleve búcsút mondhattak tulajdonosaik.
Az elkobzott széplaki villák új lakóihoz, meg a vállalati üdülők személyzetéhez még az ötvenes évek legelején csatlakozott egy harmadik csoport: a politikai menekülteké. A Horthy-rendszer egykori köztisztviselői, értelmiségiek és idejétmúltnak számító gazdasági szakemberek tünedeztek fel a nyaralókban mint állandó lakók. Voltak, akik a kitelepítés elől menekültek, másokat az ingatlanhalmozást tiltó ’52-es rendelet kényszerített, hogy válasszanak a pesti lakásuk és a nyaralójuk között.
Ennek a népmozgásnak volt hát a következménye, hogy létre kellett hozni az akkor épp Rákócziról elnevezett utcában a négy évfolyamos balatonszéplaki iskolát.
A két összevont osztály a tanyasi iskolát idézte, de az üdülőtelep sem kínált sokkal jobb körülményeket. Az 1930-ban elültetett 25 ezer fa komoly hányada áldozatul esett a háborúnak, hiszen semmi mással nem lehetett fűteni – jobbára a sparherdből vagy a kandallóból persze, a jellemzően kétszobás, konyhás, szimpla ablakos házikók nem voltak valódi kályhával felszerelve. A hengerelt utakat, a vízelvezető árkokat senki sem tartotta rendben, a közvilágítás hiányos volt, a házakban jobbára petróleumlámpák égtek. A vízvezetékekből a fúrt kutak vize csorgott, amely bár mosdani, vécét leöblíteni jó volt, de a főzéshez a közkutakról kellett hordani az artézi vizet. Ezeket a kerekes kutakat a parcellázási terven ligetként, korzóként, játszótérként feltüntetett közterületeken alakították ki, és kétségkívül összekovácsolták a környék vízhordásra befogott ifjúságát.
A széplakiaknak a harmincas években még a környező falvak parasztasszonyai hordták a tojást, a húst, a zöldséget és a gyümölcsöt, a Sió csatornánál lévő halászati központból pedig rendelése szállították a friss halat. Az ötvenes években azonban már efféle szolgáltatásokra nem lehetett bazírozni. A 150-200 négyszögöles, homokos talajú nyaralótelkeken valósággá vált tehát az üdülőtelep hajdani reklámkiadványának ábrándja: falusi hajlamainak is élhet, aki ideköltözik!
Csoda-e, hogy ilyen sorsfordulók után a régi széplakiak ereklyeként őrizgetik ezt az N. Szabó Gyula által jegyzett füzetet, mely Jegyzetek a magyar tenger partján címmel, lelkendezve népszerűsítette a Szűcs Zsigmond-féle üdülőtelepet? Belelapozva láthatják a még ép villákat, a cseperedő fácskákat, és olvashatják a reménybeli vásárlók számára megfogalmazott mottót: „A jó hazafi pénzét külföldi nyaralóhelyekre nem viszi, ha itthon éppen olyan olcsón, de sajátjában üdülhet!”
