A sajtószabadság romlásának számos állomásán jutottam arra a naiv következtetésre, hogy innen nincs tovább. Mint annyi másban: volt. Írhattam a következő cikket, óvatosabban fogalmazva, de azért némi egérutat hagyva az eredeti prognózis életben tartására. Mármint, hogy ha a sajtómunkások egésze a szakmát féltve összefog, és rádöbben: csak a mesterség alapkövetelményeinek tisztelete őrzi meg számukra a mundér becsületét, s csak akkor csillapodik a kényszer, a béklyó szorítása. Mindössze annyi történt, hogy kis csoportok szakadtak le a pártszolgálatra szakosodott és a megszűnt (átállított) lapoktól, minden erejüket, tehetségüket bedobva, rokonszenvezőik támogatásából próbálnak a víz felszínén maradni – a masszív táboroknál szélesebb körben nyújtva érdemi olvasnivalót. Munkájuk természetszerűleg összeér a szintén nehezen megkapaszkodó más fórumokkal, amelyek még újságírókat és nem harci kutyákat foglalkoztatnak. Értékrendben, a témák megközelítésében különböznek egymástól, ahogy a véleményük is - de ez teljesen mindegy: a kormányemberek tétele szerint ellenzéki, aki nem az ő előírt dalaikat zengi. A szektás mentalitás kisöpör a kíváncsiság udvarából mindent, ami nem szűk propaganda, nem a pártérdek ágyából mászik a napra. S ha van hálózat, az inkább a kormánymédiáé, amelyik az agytröszt által kiagyalt, megbélyegző kifejezéseket kóboráramként futtatja körbe fórumain (Németh Róbert, hvg.hu 2020. 09.19.).
Közhely, hogy nem lehet minden kormányzati intézkedés jó, mint ahogy rossz sem, ahogy nem minden írás készülhet kormánybarát, vagy ellenzéki kaptafára. Ebből következően a kormánytól független sajtó nem automatikusan ellenzéki – mindössze sajtóként funkcionál. Ennek ellenére a stigma megragadt, a hírfogyasztók zöme már hajlamos szintén így kategorizálni, s ezzel maga a minőségi sajtó, a minőségi munka devalválódik, szorul egy neki nem passzoló skatulyába. Tudniillik Magyarország médiavilága szintén unortodox: a kormányközeli orgánumok beleolvadnak a kormányzati kommunikáció rendszerébe, a propaganda szerves részeivé válnak, szolgaian követik a direktívákat, bátorságukat vadul és önfeledten az ellenzékkel szemben érvényesítik, esetleg olyan szélsőjobb verzióknak hízelegnek, melyek a kormányzati tényezőket is foglalkoztatják, de hangosan beszélni róla egyelőre nem akarnak. Leleplezéseik egy része nem több rágalomnál, provokációnál, pletykánál, amely sebesen hírré válik mindenütt, hogy azután vállrándítással fizessék az elvesztett pereket, áttételesen közpénzből. Publicisztikáik az érveket jobbára gúnyos jelzőkkel helyettesítik, elemzéseik sántítanak, bármiféle változást kizárólag maguknál fogadnak el, másoknál „leleplezik”, interjúik jobbára alákérdezők, vagy – ha az alany ellenzéki – gorombák, személyeskedők, letámadók. Rádióik, televízióik, lapjaik munkája mintha másból sem állna, mint a kormány aktuális politikai céljainak aládúcolásából. Szó sincs ezekben igazi konzervativizmusról, keresztényi értékrendről, mert még a szólamok és a gyakorlat ütközéséből fakadó ellentmondásokat is kerülik, elfedik.
A jobboldal sajtója a szó eredeti értelmében – tisztelet a kivételnek – nem sajtó, hanem a szomorúbb időkre emlékeztető nyílt propagandaeszköz. Találni persze másutt is elfogultságot, nehezen indokolható szerkesztői szelekciót, csúsztatást, még indokolatlan elhallgatást, hibát is. Bizonyos műhelyek esetében felfedezhető a pártokhoz mért közelség. De ez nem leng át minden oldalt, műsort – s a „kisiklásokat” lelkük mélyén inkább blamázsnak és nem küldetésnek érzik a szerzők. Ugyanakkor érdekes, hogy lassacskán a legelkötelezettebb olvasók is követik a szekértábor-logikát, idegesek lesznek a tárgyilagosságtól, mert csak a szeretet-utálat koordináta-rendszerében mozognak otthonosan. Márpedig a hatalom számára pontosan ez az elérendő cél: kétosztatú ország, kétosztatú nyilvánosság. Kirakatként mutogatható, lélegeztetőgépen tartott, vagy napi megélhetési gondokkal küszködő fórum itt - orgonavirágzás, rózsaliget saját pályán. A sajtó, mint szakma vált megfélemlített páriává, a demokrácia őrkutyáinak zömét a sintérek befogták.
A hanyatlás nem most kezdődött, a rendszerváltás óta semelyik kurzus nem lehet büszke médiapolitikájára, berkeken belül a tessék-lássék szolidaritás, egymás buta lejáratása egyszerre növelte a megosztottságot és a kiszolgáltatottságot, közben pedig részecskékre szakadt a közbizalom. Minden, ami rossz volt 2010-ig, azt hatványára emelte az utóbbi tíz év. A tőkeerős külföldiek jobbnak látták az addig kedvelt piacról kivonulni, olyan bekebelezések, tönkretételek, átstartolások történtek, amelyek végletesen deformálták a nyilvánosságot, zilálták szét a piaci viszonyokat, roppantottak meg gerinceket. Akik ebben a szférában – szakmai becsülettel – mégis állva maradtak (legyenek akár tulajdonosok, szponzorok, hirdetők, írók vagy szerkesztők), politikai krédójuktól függetlenül kivétel nélkül a kormány állandó célpontjaivá váltak, mert ebben a felállásban nem lehettek mások. Az Index stábja volt az első, amelyik kollektívaként állt ellen a ráncfelvarrásként aposztrofált átalakításnak, további működésük csak szervezett, havi befizetésekből tartható fenn. Egy cseh médiaguru - akit a Magyar Nemzet máris cseh Sorosként üt-vág - Telexnek címzett adományától hangos most a média, de az EU hasonló célokra egyelőre nem tervez sajtóalapot létrehozni. (A hvg.hu fizetős online melléklete viszont egy év alatt mintegy 20 ezer előfizetőt gyűjtött, amely szerencsére jelzi, hogy a fogyasztó kezdi elfogadni: a világhálón kapott minőségért előbb-utóbb a zsebébe kell nyúlnia.)
Aki akar, átlát a szitán. Mégis némely rutinos elemző, neves külföldi tudósító (ma már egy halom pénzzel útnak indított kormánybarát médiaiskola vezetője) számára mintha túl sűrű szövésű lenne ez a szita. A kormányzat és személyesen Orbán Viktor úgy rázza le magáról a durva döntések, a direkt beavatkozások felelősségét, mint kutya a vizet. Mert ugye, minden hátulról vezérelt változás a tulajdonosok ügye, a piac döntése, vagy szuverenitásunk záloga (a CEU kiszorítása, a Kínai Kommunista Párt pórázon tartott, egyébiránt nívós egyetemének bejövetele). A kínos ügyeket rigorózusan eltolja magától a kormányfő, most éppen a színművészeti „modellváltását” bízza komornyikjaira. Csakhogy komoly képzelőerő kell ahhoz, hogy ne gyanítsunk politikai hátszelet Heinrich Pecina lapokat érintő kontraktusai mögött, már csak azért is, mert magyarországi működése előtt is abból élt, hogy strómanként üzletelt. Még több fantáziát vesz igénybe a hatalom kegyeltjei által milliárdokért összevásárolt, majd egy alapítványnak ingyen átadott mintegy 460 orgánum, amely a versenyhivatali vizsgálódást úgy kerülte el, hogy az illetékesek azonmód nemzetstratégiai jelentőségűvé nyilvánították a kontraktust. Az pedig nyilván a vak véletlen műve, hogy miközben a Klubrádió sugárzási engedélyét mondvacsinált indokkal vissza akarják vonni, a Pesti Tv azonnal az irigyelt ingyenes alapcsomagba dobbant a kábelhálózatokon.
A kormány hátsó udvara benépesült, mind a magas rangú bürokraták, mind az állami pénzen gazdaggá váló üzletemberek szolgálatkészek, mert a hivatal, s a pénz egyetlen intéssel elveszthető. A médiavilágban felerősödött térfoglalás kirívó mennyiségű közpénzt emészt fel, a kormánykommunikáció célja kevésbé a tárgyszerű tájékoztatás, mint inkább a hatalom bebetonozása – ezzel párhuzamosan pedig újabb vagyonok kerülnek baráti számlákra. A propaganda üdvöskéi közül többen a bértollnokságnál is szennyesebb szférába értek, ahová már csak a legfanatikusabb hívek kísérik őket.
Orbán eleinte azt hitte, elég a példányszámában süllyedő hagyományos sajtóra ügyelnie, tévéket, rádiófrekvenciákat szereznie, nem törődött a „fenegyerekekkel”, az információrobbanás ingyen hozzáférhető produktumaival, amelyek frissek, kemények voltak és oknyomozó újságíróik pártatlan elhivatottsággal egyre több srégségről számoltak be, hitelt, olvasottságot generálva portáljaiknak. A kormányfő és stábja egyszerre szembesült azzal, hogy médiabirtokainak vadevezősei a megszerzett táboron nemigen jutnak túl, a Fidelitas ifjúi öregesek, lojalitásuk unalmas, kezdeményezéseik java az új nemzedéket hidegen hagyja. Az Index körmönfont „ráncfelvarrása” ezért lesz kifinomultabb, lihegésmentes. Tiszteletet mutat a híreknek, zömmel vélemény, különösebb eligazító háttér nélkül, de több olvasmányos anyagot, sztorit, sportot közöl, más prioritásokkal, kampány idején talán néhány nehezen elhárítható „kérés” teljesítésével. A Pesti Tv és a nemrég alapított Megafon Központ a fiatalokra fókuszál – ezeknél sem lesz akadály a pénz, de a lecke nem egyszerű: sprődségből nehéz átmenni nemzeti lazaságba, a goromba odamondogatás nem sugall fesztelenséget, s a tisztességtelen rámenősség sem okvetlenül menő. A bedobott troll-különítmények buzgalma szintén nem csodaszer, mert a közösségi média hatásmechanizmusa becsapós: kontrollálhatatlan, s elsősorban buborékokban működik.
A hatalomnak nem osztott jó lapot 2020, regnálása óta most először néz szembe olyan kihívásokkal, amelyekkel nem biztos, hogy a régi módon, állig felfegyverkezve, csatárláncba fejlődve veheti fel a harcot. Kiütköznek azok a fogyatékosságok, amelyek eddig az impérium erényeinek tűntek, fájó lehet, hogy a jól kiagyalt, kórusban ismételt csatakiáltásokkal azonnal ütközik a primer tapasztalat, a kudarcra arroganciával válaszoló, „csak azért is” politika. Az eddig is költséges és szisztematikus rendszerépítés 2022-ig rohamléptekkel fogja elfoglalni a médiavilág minden még annektálható szigetét és tanítja móresre az értelmiség, a civil világ autonómabb csoportjait. Eddig sem az elegancia, a türelem és a visszafogottság jellemezte a kormányzat birodalomépítésének fázisait, de a krízis és annak várható következményei a térfoglalást még szemérmetlenebbé, kíméletlenebbé tehetik – és jelen pillanatban sem a nemzetközi, sem a hazai ellenállás nem tűnik olyan erősnek és összehangoltnak, hogy ne maximum valamiféle rugalmas elszakadásnak álcázott harcászati trükk helyettesítsen egy komolyabb korrekciót.
A kormánytól függetlennek minősíthető sajtó a mindennapi léttel, az egyre szűkülő lehetőségekkel, a rázúduló szidalmakkal dacol, s alapvető információktól is elzárják embereit – bár szembeszökő, hogy a hatalom sáncai mögül egyre több a kiszivárogtatás. Különböző a szerkesztőségek korösszetétele, védjegyük erőssége, a minőség, a közönség, a néhol kiérződő függési viszonyok – de végül is az „elérés” számai a mérvadók. Az oknyomozásra szakosodott portálok kizárólag egyéni adományokból élnek, sok támogatójuk üzleti megfontolásból igyekszik névtelenségbe burkolódzni. Mára ott tartunk, hogy egyedül a hatalom vonzási körén kívüli nyilvánosság és a közösségi média ad többé-kevésbé reális képet egy, a propaganda által árnyékban hagyott, vagy készakarva félresminkelt másik Magyarországról.
Utóirat: nem akartam nekrológot írni a Civil Rádióról, meg a Klubrádióról, s kerültem az arcátlan hirdetési és szponzorációs újraelosztás adatait, amelyek az Orbán-kabinet elfogadhatatlan médiapolitikáját régóta jellemzik. Hagyom annak sejtetését is, hogy további – hatalmi álcázással, fortélyokkal teli – térfoglalások várhatók. Megvallom viszont, hogy többet vártam attól, hogy az ellenzék fontos állásokat szerzett meg az önkormányzatokban. Igaz, hogy a gúzsba kötés minősítetten durva, alantas kormányzati eszközeivel voltak kénytelenek szembesülni, a talán még a sajtóénál is brutálisabb az a „kiszárítási technika”, amelyet velük szemben alkalmaznak, leginkább persze az érintett („rosszul szavazó”) lakosságot büntetve. Nem elég azonban, hogy (az önkormányzati lapok - a szerk.) informatívabbak, színesebbek, kevesebb bennük a polgármesteri fotó, s nem szirupos dicshimnuszok stilizálódnak eseményekké. De mintha ma is mindenki a saját, önálló vackát szeretné biztonságban tudni, otthonossá tenni, holott adottak a szinergiák a nyilvánosság nagyobb lélegzetű rehabilitálásához, a komolyabb befolyáshoz. Groteszk, hogy egy világváros főpolgármestere állandóan a Facebook-on kommunikál. Budapest ütőképes honlapot, televíziót működtethetne máshonnan teljességgel hiányzó műsorokkal, érdemi vitákkal, pálya szélére száműzött profi riporterek megnyerésével - ezzel képezve némi ellentartást a folyamatos kormányzati támadások örvényével szemben. Még nem késő.