Egy évtized (vagy több?) alatt sikerült elérni, hogy egyik legálságosabb, legdemagógabb, leggyomorforgatóbb szavunk a "párbeszéd" legyen. Párbeszéd. Mást se hallunk. „Ideje lenne párbeszédet folytatni.” „A kérdést csak párbeszéd útján lehet megoldani.” „Le kell ülni, ebben a konfliktusban egyedül a párbeszéd segíthet.” Persze. Az isten áldotta párbeszéd, a békés egyeztetés. Ezt tanácsolja a beloruszoknak Putyin, mikor százezrek tüntetnek egy hónapja, a hatalom pedig, akit tud, börtönbe torol. Erre biztatja a magyar kormány az ellenzéki önkormányzatokat, mikor megcsapolja költségvetésüket. Az SZFE-t elfoglaló diákoknak, a jogköreitől megfosztott szenátusnak szintén kávézós párbeszédet kéne kezdenie az irányítást kisajátító kuratóriummal. Vicces, de nagyon nem vicces. Még idegrángatóbb, mikor a varázsszó elé odabiggyesztik a "szakmai" jelzőt. A színházi és filmes embereknek, a lapszerkesztőknek, akadémikusoknak, tanároknak „szakmai párbeszéddel” kellene rendezni érdekellentéteiket. És még ez is fokozható: „értelmes szakmai párbeszéddel”.
Hogyan tudott, tud, tudna a hazai politikai vezetés „értelmes szakmai párbeszédbe” elegyedni törekvéseit ellenző csoportokkal, ha hatalmi módszere a társadalom megosztása? És minek tenné ezt alkotmányozó többséggel a sikeresen megosztott társadalomban? Nagyvonalú gesztusból? Ami nem lenne más, mint émelyítően giccses képmutatás? Hagyjuk. Van ellenerő, van párbeszéd, ha nincs, nincs. Se „értelmes”, se „szakmai”.
Az ember mégis mindig reménykedik. Például abban, hogy legalább a média létre tud hozni olyan tereket, amelyekben legalább színjátékként megélhető egy kis P. Mert ott majd a szellem emberei… Megvillantanak értelmest, kulturáltat. Befogadhatóvá és értelmezhetővé válnak álláspontok, elképzelések, kirajzolódnak a törésvonalak, és az egészen öröm elgondolkozni.
Odakapcsolunk hát a Csörtére a Hír TV-n. Bár a cím döfködést sugall, de az még belefér. Kormánypárti és ellenzéki oldal képviselői, újságírók, szakértők mosolyognak egymásra M. Dobos Marianne műsorvezető békés pillantásainak igézetében. És nekilendülnek, hogy előadjanak egy szép politikai párbeszédet, amelyre talán leginkább vágyunk. De körülbelül öt perc telik el, és már az első kis pengézésnél egyenesre vágódnak a szájak, összeszűkülnek a szemek. A résztvevők kezdik a parlamentben érezni magukat. Az igazihoz képest egy komolyabb-ban, mert szép hosszan reagálnak egymásra, de ők is döfni akarnak az árok felett. Az „ellenzék” intellektuálisan, a „kormányoldal” erőből lekezelő. Előbbieknél Závecz Tibor próbálja őrizni higgadtságát, de elsodorják a kardok. Szakonyi Péter elegánsan védekezik, de a szúrásai páncélt találnak. Horn Gábor leckéket akar adni, fricskázást kap érte. A másik csapatban G. Fodor Gábor ravaszkodik, Mráz Ágoston Sámuel üvegtekintettel végzi a betanult mozdulatokat, Gajdics Ottó pedig felemelt fegyverrel, hazafias csatakiáltásokkal indul rohamokra. A csapkodást vezető „bírónő” nem bírja soká a semlegességet, ösztönösen elkezd jobbra ítélni. Az egész elkeserítően-idegesítően közhelyes, közönséges, bumfordi. És értelmetlen.
Sebaj, mert az ATV-n ismét elindult a Csatt. Némi megújulásban bíztunk, mert a bokszkesztyűs viták régebben sokszor egymás szavába vágó ordítozásba torkolltak. Rónai Egon műsorvezetői tekintélye képes volt lábtengó-pályává szelídíteni a ringet, a háló egy ponton mégis elszakad, és jön a zajos egymásnak feszülés. Nem tudni, miért játszik itt is Horn és Mráz, hiszen van elég szereplésre alkalmas szakértő még az országban. A második adásban békésebbé vált a hang, Benkő Péterrel, Karsai Györggyel és Keszég Lászlóval elkezdődött egy higgadt eszmecsere a Színművészeti Egyetemről. Ám a negyedik vendég, a kormányigazság egyik agresszív bajnoka, Kálomista Gábor nem bírta cérnával a nyugalmat, meg főleg az ellenvéleményeket, vörösre hergelt feje jó nagyokat bődült. Beállt a „mi-ti” szólam, a „ki nyomja el a másikat” sértettség, a büszke méltatlankodás.
Nemes próbálkozások ezek, de nem megy már a vitázós párbeszédesdi. Főleg a politikailag is elkötelezett csatornákon. A köztévé tehetne csak valamit, ha még pártatlan köztévé lenne. Nem lehet kiszállni a NER-es csatából. Negyven percre sem. Gajdics Ottó őszintén ki is morogta magából a lényeget az egyik Csörtében: „Ne legyünk álszentek. Ezt a televíziót elsősorban a jobboldali közösség tagjai nézik. Ez a jobboldali politikai közösség mélyen meg van sértve, és föl van háborodva azon, hogy a mai napig a kultúrában nem történt meg a rendszerváltozás. Ez a politikai közösség sokkal intenzívebb, sokkal hatékonyabb hatalomgyakorlást várna el a harmadjára, nagy többséggel megszavazott kormánytól a kultúra területén is.”
Rendben. De akkor minek leülni a szavazataira támaszkodó hatalommal és képviselőivel párbeszédezni? Akár a médiában, akár egy intézményben, akár a parlamentben? Rendre nyilvános megalázás és csatazaj lesz a vége! Az ellenzéki oldal híveinek inkább egymással kéne beszélgetniük, hogy végre kiérleljék, miben és hogyan szeretnének változást.
