Most még nagy vagyok a szemében és erős. Most még fel tudom emelni. Már nem sokáig, hatéves, egyre nyurgább, egyre nehezebb, közeledik az a pillanat, amikor a fizika vagy inkább az anatómia törvényeinek (bezzeg ezek nem öregednek!) engedelmeskedve már nem tudok engedni a sok légyszi, légyszinek. Egyre észszerűbbek lesznek az érveim: már nagy kisfiú vagy; te sokkal gyorsabban elérsz oda gyalog; nézd, már őt sem viszik a nyakukban a szülei!
Azt hiszem, az apaságom is azzal vette kezdetét, hogy egy nap a fejem fölé emeltem, és ő gyöngyözve felkacagott. Még csak két- vagy hároméves lehetett, síró, gügyögő vekni, kifürkészhetetlen tekintet, tőlem kissé még idegen test. Emlékszem a félelmeimre is, amikor belegondoltam, hogy milyen megoldhatatlan feladatok várnak rám nevelőapaként. Mintha készületlenül toporognék a matekóra előtti szünetben, mert nem néztem át a képleteket. Mit fogok majd csinálni? Hiszen én nem értek ehhez! Nem tudom, milyen kötés keletkezik ilyenkor, mi pereg végig az idegpályákon, de akkor eldőlt: én, az erős vigyázni fogok rá, a gyengére, mert hozzám tartozik. Talán így tudnám leírni, ilyen esetlenül, de bennem úgy hangzott akkor, mint egy eskü. Ráadásul azon kivételes eskük egyike, amelyikben nincs pátosz, és biztos, hogy meg fogom tartani.
De nem csak bennem, Duskában is ezzel dőlhetett el a dolog. Az igazi apától ezt már nem kaphatta meg (megint csak fizika és anatómia), én így e tekintetben utcahossznyi előnnyel indultam. Emelgettem, nyakba vettem, lóként nyargalásztam a francia utcákon, miközben ő harsogva kiálthatta, hogy: „Gyí, lovagom, gyí!” (Hogy miként lett a lóból lovag, aki elméletileg ő lett volna, aki a nyakamban ül, ma már kibogozhatatlan.) És mindmáig, főként ha rázza a hideg a strandon vagy fáj a pocakja, szeret begubózni az ölembe, visszatérni a várba, a biztonságba, mert ott elengedheti magát, megélheti önnön törékenységét. Én meg erősnek és szilajnak érzem magam, hétköznapi terminátornak, aki felveszi a harcot a baktériumok és a gyomorrontás ellen, meleget ad. Csak hát az idő… Az nem nekem dolgozik.
Tudom, milyen furcsa érzés volt megélni, hogy hozzáerősödtem az apámhoz. Persze gyerekként folyton legyőztem birkózásban, gyömöszölésben. Ő is, ahogy most én Dusit, mindig engedett győzni, mindig ő mondta ki először, ahogy én is, hogy: „Megadom magam! Megadom magam!” Aztán kiegyenlítődtek a viszonyok, már eszünk ágában sem volt birkózni. Én sokáig ragaszkodtam ahhoz az érzéshez, hogy ő az erősebb, okosabb és bölcsebb. Aztán világossá vált, hogy ez az idill sem tarthat örökké. Az egyik nyáron, amikor többen otthagytuk az egyik erdélyi hetilap szerkesztőségét, és munkanélküli lettem, fel kellett adnom a vári albérletemet, és kényszerből hazaköltöztem. Át kellett gondolnom, hogy merre tovább. Akkor már vagy hat-hét éve nem laktam otthon, kialakult a saját életem, ritmusom, rigolyáim. Ő viszont talán ott folytatta volna, ahol elváláskor, érettségi táján abbahagytuk: medert adni az életemnek. Mert ez az apák dolga. De már nem lehetett. Két bika feszült egymásnak egy csárdában. Szinte mindennapossá váltak a konfliktusok. Apám ki is jelentette anyámnak, hogy vagy ő költözik el, vagy én. Aztán bejutottam Kolozsvárra a filozófia szakra, s megint elköltözhettem. Hosszú évekig megint gyerek lehettem a távolban.
Aztán egy nap megint megváltozott minden. Már a kórházból hívott fel, egy-két nappal lehetett a műtét előtt, talán ha egy percet beszéltünk. Én próbáltam úgy beszélni az egészről, mintha semmiség lenne, mintha nem is a hasi aortájából kellene kimetszeni egy darab eret, hogy valami mással, erősebbel pótolják. Mintha csak foghúzás lenne az egész. A beszélgetés végén elsírta magát, de gyorsan letette, mielőtt nyilvánvalóvá vált volna, hogy elérzékenyült. Döbbenten tettem le a telefont. Hirtelen egyedül maradtam az ellenséges külvilággal szemben, amely már nem a megszokott rendje szerint működik. Ugyanez történt, amikor utoljára beszélt anyámmal, közvetlenül a beavatkozás előtt, már arra várt, hogy betolják a műtőbe, de akkor anyámnak meg kellett ígérnie, hogy egy szót sem szól nekem erről. Nem akarta, hogy megtudjam: immár ő is gyenge. Visszavonhatatlanul. És ha ő az, akkor már nem tudja megadni nekem azt, ami jár. Amit meg kell adnia amíg él. Az erős apát. A gyermekkor halvány visszfényét. Nem akart egyedül hagyni a csalódással.
Amikor mostanság kissé már erőlködve felemelem Duskát, a sosem-volt, mégis megérkezett unokáját, miközben átfut rajtam a gondolat, hogy hátfájás lesz ebből másnap, akkor úgy képzelem, hogy az ő régi erejét használom. Ami ugyan megakadályozta, hogy nyíltan beszéljünk arról, mi lesz, ha nem sikerül a beavatkozás, esetlenül dadogjunk a halálról, de engem megőrzött gyereknek, hogy pár év múlva szilaj apaként térjek vissza a gyászból.
Szóval, még van fél évem, ha sportolok, tán egy egész. Addig még fel tudom emelni, és nem csuklom össze látványosan alatta. Utána más trükkökhöz kell folyamodnom, hogy fenntartsam az illúziót: ő nem erősödik, és én nem gyengülök. Nincs fizika és nincs anatómia. A régi eskü visz minket tovább.
