Elsőként a holokausztdiskurzushoz való kapcsolódását említeném, ami megragadhatóvá teszi számomra a Dunapest című új regényét. Hiányérzete volt e téren és szükségesnek érezte a saját nézőpontjának az ábrázolását?
A holokauszt nagyon nehéz téma – mindenkinek. Azoknak is, akik családilag érintettek benne, azoknak is, akik nem. Én ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynél otthon egyszerűen soha nem esett szó arról, hogy valaki netán munkaszolgálatban volt, vagy a nagyszülők azért hiányoznak, mert a holokausztban eltűntek. Csak nagyon idős nénik ejtették ki azt a szót a környezetemben, hogy zsidó – de azt is úgy, hogy közben visszafelé szedték a levegőt, óvatosan, finoman, félénken, mert ugye ez titok. E helyett a szó helyett sokszor azt mondták, unser, azaz a mienk. Nem vettem az adást ilyenkor, mert nem tudtam, hogy az én családom is érintett. Anyám azt állította, hogy ők szlávok, és elhittem neki, mert Ribárszkynak hívták. Apám meg egyszerűen nem volt hajlandó sem erről, sem másról mesélni. Ehhez hozzátartozik, hogy ő Rajk László egyik titkára volt, ezt sikerült megúsznia. Előtte munkaszolgálatos volt Tambovban, éppen ott, ahol Örkény István is. De erről gyerekként még nem hallottam. A gimnáziumban tudtam meg, hogy érintett vagyok, addig éppen ugyanúgy zsidóztam, mint a többiek. Az egyik első, Kisfiúk és nagyfiúk című novellámból Juhász Ferenc saját kezűleg akarta kihúzni a zsidó szót, ami megdöbbentett, hiszen az éppen arról szólt, hogy az iskolában az egyik gyereket lezsidózzák. Azt mondta, használjak más szót. Nem értettem, ez hogyan volna lehetséges, de mindenképp erős jel volt számomra, hogy a zsidóság kínos téma.
Másodgenerációs érintett vagyok, és a mai napig szenvedem a holokausztot, sokat álmodom róla, szorongok, hogy visznek – erről már írtam is, de még soha nem ilyen mélységben, mint most. Mindig is éreztem, hogy nekem ezzel valami teendőm van, de nem tudtam, hogyan, és egyáltalán, mi lenne az a teendő. A regényírásnál nem úgy megy, hogy elégedetlen vagy valamilyen közéleti párbeszéddel, s akkor írsz arról egy regényt. Az olyan régimódi mesélő, amilyen én vagyok, akkor ír meg valamit, ha úgy érzi, van neki egy története, amibe beleszeretett, és ha azt megírja, akkor a világnak jobb lesz.
És ön milyen történetbe szeretett bele?
Nem is egy, hanem egyszerre két történetbe szerettem bele. Engem mindig nagyon érdekelt, hogy az enyémtől különböző életkorúakról vagy neműekről, vagy nemzeti hovatartozásúakról írjak, tehát nálam fiatalabbakról, idősebbekről, nőkről stb. Volt egy nagyon távoli rokon-ismerős, egy Angliában élő francia nő, mint a regényemben Linda, s az ő történetét akartam megírni. Tudtam, hogy a férje annak a híres és népes magyar zsidó családnak a sarja, akik tulajdonképpen bevezették a kapitalizmust Magyarországon, csak ő a szegényebb ághoz tartozott, és kimenekült Angliába feleségestül.
A másik történet, gondolom, a Pozsonyi úti luxusbérház volt, az egybeépített 38–40. számú, ami közül az utóbbi a vészkorszakban svájci védett házként adott menedéket sokaknak.
Amikor 1979-ben beköltöztem ebbe a házba, semmit nem tudtam a történetéről, csak azt, hogy az egyik tervezője Hofstätter Béla, mert a neve ki volt írva az előcsarnokban, s ugyan a betűk már lehullottak, de a sötét árnyékuk ott maradt. Valakitől hallottam, hogy itt a ház közelében lőtték be őt is a Dunába. És ez a nyers és vad jelenet mindig izgatta a fantáziámat, hogy valakit odavezetnek a vízhez, ő pedig visszanéz a háta mögé a kedvenc művére. Később véletlenszerűen olvasmányokból megtudtam, hogy nemcsak tervezte a házat, hanem ott is lakott. Ráadásul az én kis lakásom, amit afféle műteremnek használok, a Hofstätter-lakásnak volt a része. Minden valószínűség szerint ugyanazt a parkettát taposom, mint ő annak idején. Ez olyan erősen hatott rám, hogy elhatároztam, ez a ház lesz az egyik főszereplője a regénynek – a két idősík, ’44 és a jelen közötti kapcsolat, ahol az előbbiben Carl Lutz és Raoul Wallenberg embermentő tevékenységét is megírhatom. Mindketten sokkal nagyobb emlékművet érdemelnének a jelenleginél.
A svájci alkonzul és a svéd követségi titkár emberek tízezreit mentő érdemei elévülhetetlenek, de érdekes momentumnak tartom, hogy a regényben mindkettőjük szerelmi életét is bemutatja. Ez nem kezdi ki mégis az emlékezetüket?
Miért ne lehetne a hősöknek nemi életük? Amit Carl Lutzról leírtam, az tény. Szerelmes volt a házvezetőnőjébe, s miután elvált, el is vette feleségül. Wallenbergről is tudni lehet, hogy magas, jóképű férfi volt. Életszerűtlen, hogy ne bomlottak volna utána a nők, de erről valójában nincs ismeretünk, az ő szerelmét elképzeltem. Úgy éreztem, illik ebbe a regénybe.
Említsünk meg még egy szereplőt, a Dunát. Bár a folyóról általában nem a beléje lőtt emberek jutnak először az eszünkbe, a regénye kifejezetten megfordítja ezt a viszonyt. Önnek személyesen milyen kapcsolata van a folyóval?
Mindig nagyon szerettem a Duna nevű folyót – meg az összes többit is. Ha választani kell, a folyó a kedvenc vizem, nem a tó, biztosan nem a Balaton és nem is a tenger. Egy folyó a maga állandó mozgásával és sodrásával közelebb áll az egyéniségemhez. Már legkisebb gyerekkoromban is levittek a Dunára horgászni, sokat eveztem, a mai napig van kenum, kajakom. Egy író kolléga mondta: ott van a hazánk, ahol nem azt mondjuk, folyó, hanem a nevén nevezzük. Nekem ez a hazám, a Duna pedig központi helyet foglal el benne. Az a bizonyos Pozsonyi úti ház is a Duna partján áll. A regény eredeti címe az volt, hogy Órákig a Dunában, de ez bizonyos poénokat lelőtt volna, így az egyik főszereplő nyelvbotlása révén lett Dunapest. Külföldi ismerősökkel levelezve néha magam is így szoktam nevezni a városom: Dunapest. Néha meg ezzel zárom: „Üdvözlet Budabestről”.
Szép Ernő és Heltai Jenő is a Hatvany Lajos építtette ház lakója volt ’44-ben. Az írók jelenléte mennyire befolyásolta a történetét?
Arról, hogy Hatvany Lajos építtette a házat, már azelőtt tudtam, mielőtt odaköltöztem. Gyerekkoromban mutatták idősebb emberek a felső rakpartról, hogy az ő tetőteraszán fák állnak, amit akkor nem is értettem, de izgatta a fantáziám. Hogy Szép Ernő és Heltai Jenő is itt élt átmenetileg, arról már a regény megírása, anyaggyűjtés és kutakodás közben értesültem, szerencsés módon. Németh Gábor író kolléga hívta fel a figyelmemet, hogy a munkaszolgálatot megjárt Szép Ernő Emberszag című könyvében lehet utalást találni a Pozsonyi úti lakásra. Heltai Jenő ez időszakban írt, Négy fal között című naplóját is haszonnal forgattam. Így kerültek ők ketten a cselekménybe.
„Fiction és non-ficton szeszélyes gubanca” – írja amolyan prológusként a könyv elején a regényről. És valóban, a klasszikus regény záró része, epilógusa konkrétan kilép a regény keretei közül, tényirodalomként számol be a szereplők utóéletéről, s nem utolsósorban az ön és családja kapcsolódásához a történethez. Miért ez az elválasztás?
Összekötés inkább, nem elválasztás. A regény figurái, ha történelmi alakokról mintázódtak is, mégiscsak kitaláltak. Be akartam mutatni, mennyire szoros személyes közöm van az egészhez. Ezt pedig nem lehetett máshogy, csak így: a kitalált szöveg után vallomás következik. Ám azt hiszem, az érzelmi túlcsordulás itt nem költői magasságokba, hanem a realitás még egyszerűbb, hitelesebb szintjére vezet.
Ha már a kötődések: a regény jelenének idősíkján szereplő, harmincas éveikben járó fiatalok mintha nem tudnának bánni az érzelmeikkel, a kapcsolataik erősen fogyatékosak. Generációs kritika lenne ez az ön részéről?
Én soha nem kritizálom a világot, inkább ábrázolom. És mi a helyzet a negyvenesekkel, az ötvenesekkel, a hatvanasokkal? Az ő érzelmi életük talán rendben van? A XXI. század első harmadában kevesen tudnak elmélyülni érzelmeikben. A mai világ az ellen dolgozik, hogy rendesen átéljük, ami bennünk zajlik, nehezen sikerül mély emberi kapcsolatokat kialakítanunk. Ebből a szempontból kifejezetten rossz állapotban vannak Magyarországon az emberek, torkig vagyunk türelmetlenséggel és negatív indulatokkal. Ezt a járvány a végsőkig fokozta, bármit csinálsz, ami valakinek nem tetszik, azonnal szóba kerül anyád. Ezt nem lehet nem észrevenni. Ennek ábrázolása tehát semmiképpen nem a fiatalok ellen szól. Sőt, ha most körülnézek az országban, a húsz körülieket látom a legbiztatóbbaknak, ők némi reményre adnak okot.
