Nemcsak Magyarországtól búcsúzik, hanem negyven év diplomáciai szolgálattól is. Miben változott meg a világ a karrierje kezdete óta?
A mostani világ rendkívül más, mint amilyen 1980-ban volt – amikor elkezdtem a brit külügyminisztériumban dolgozni –, ehhez szerintem legalább három nagy geopolitikai változás járult hozzá. Az egyik a berlini fal leomlása volt, a kommunista rendszerek bukása és ha úgy tetszik, Európa újraegyesülése. Az első kiküldetésemen Varsóba kerültem 1982–1983-ban, a hadiállapot idején, mondanom sem kell, hogy azóta Lengyelország hatalmas átalakuláson ment keresztül. A második nagy változás Kína felemelkedése. Amikor felvettek a külügyminisztériumba, egy idegen nyelvi tesztből kiderült, hogy fogékony vagyok a nehezebben tanulható nyelvekre, köztük a kínaira is. Kína hatalmas ország, de akkor úgy tűnt, mindenki szürkébe vagy sötétkékbe öltözik, az volt a benyomásom, hogy nagyon egyhangú, ezért nem akartam kínaiul tanulni. Most, negyven évvel később Kína a világ második legjelentősebb nagyhatalma, és folyamatosan növekszik, aminek magam is szemtanúja voltam a 2007–2011 közötti hongkongi külszolgálatom során: minden egyes évben, amikor Pekingbe utaztam, egy újabb körút épült a kínai főváros körül. A harmadik nagy geopolitikai változásnak a radikális iszlamizmus előretörését mondanám, az afganisztáni, illetve az iraki háborúval összefüggésben. A 2001-es terrortámadások után sokan gondolták, hogy ezek távoli országok, ám a 2015-ös globális migrációs válság rájuk cáfolt, hiszen ezek a konfliktusok hatással voltak az Európába érkező migrációra. Ezenfelül szintén fontos változásként tekinthetünk a bevándorlásra, ám ez még folyamatban van, és még legalább a következő nemzedék számára meghatározó, globális ügy lesz. Jelentős változás továbbá, hogy az Egyesült Királyság elhagyta az Európai Uniót, aminek egyelőre nem tudjuk, milyen következményei lesznek, de számunkra mindenképpen alapvető fordulat: egykor húsz éven keresztül hiába próbáltunk csatlakozni az EU-hoz, mert Franciaország megakadályozott bennünket ebben, aztán 47 évig tagok voltunk, most pedig távoztunk.
Alig három hónappal a Brexit-népszavazás előtt érkezett Magyarországra. Milyen hatással volt a nagyköveti feladataira, hogy a britek a kilépés mellett döntöttek?
Mint minden nagykövetnek, eleinte nekem is a kétoldalú kapcsolatok erősítése volt a célom; láttam lehetőséget arra, hogy gazdasági és védelmi téren is szorosabbra lehet fűzni az együttműködést. Aztán bekövetkezett a Brexit, és az ezzel kapcsolatos ügyek rengeteg időt emésztettek fel. Napjaink jelentős része arra ment el, hogy elmagyarázzuk a Brexitet, valamint a tárgyalások során kialakított álláspontunkat a magyar kormánynak, az üzleti élet képviselőinek, a lakosságnak és az itteni brit közösségnek. Mindez lefoglalta az időt, amelyet máskülönben a brit–magyar kapcsolatok építésével töltöttem volna. A Brexit miatt azonban még fontosabbá vált a kétoldalú viszony megerősítése, hiszen az, hogy elhagyjuk az Európai Uniót, nem jelenti azt, hogy búcsút intenénk Magyarországnak.
Mit tart a legjelentősebb eredményeinek?
Talán az a legfontosabb, hogy végül sikerült elmagyaráznunk a Brexitet. Több magyar és kelet-közép-európai barátom szomorú volt, hogy távozunk, mert úgy látták, az Egyesült Királysággal a legjobb barátjuk lép ki az EU-ból. Számos európai országban érzékelhető düh volt, mert elhagyjuk az Uniót, és megértettem volna, ha Magyarországon is ez a hangulat. Azt tapasztaltam azonban, hogy a magyarok ugyan nem örültek, de tiszteletben tartották a döntésünket, és a jövőbeni kapcsolatokról akartak beszélni. Talán korai még ezt így kijelenteni, de úgy vélem, csapatommal és a magyar kormány segítségével sikerült megnyugtatni a magyarokat és az itt élő briteket is. Mindeközben a kétoldalú kapcsolatokat is meg tudtuk erősíteni, legjelentősebb javulás a védelem területén történt: nemrég országaink között még csupán ad hoc kooperáció volt, de sikerült megteremtenünk egy szoros együttműködés alapjait. 2017-ben megállapodás született a stratégiai partnerségről. Vannak még területek, amelyeket lehet fejleszteni, kiváltképpen jövő év januárjától, amikor véget ér az Egyesült Királyság EU-ból való kilépését követő átmeneti időszak.
Sokszor kiemelte, hogy erős kapocs köti össze az Egyesült Királyságot és Magyarországot. Mit tart közös értékeknek és hol lát nézetkülönbségeket?
Úgy vélem, a szuverenitás mindkét ország számára fontos érték, az EU-tagállamok közül Magyarország volt a leginkább támogató, megértő és konstruktív irányunkban a 2016-os népszavazás óta, mert az önök kormánya osztotta azzal kapcsolatos aggodalmainkat, hogy a tagállamok fokozatosan újabb és újabb jogköröket veszítenek el az Európai Unióban. A Brexitet illetően közös érdek, hogy fair megállapodás szülessen, hogy az EU és az Egyesült Királyság között jó viszony legyen a jövőben. Magyarország fontos szövetséges az európai biztonság és védelem kérdésében is. Vannak persze véleménykülönbségek, a legnagyobb talán a bevándorlással kapcsolatos. Mi olyan ország vagyunk, amely erősen hisz a szabályozott bevándorlásban, amelyre szükségünk is van, hiszen sok európai országhoz hasonlóan kihívást jelent a társadalom öregedése. A születési arány ugyanúgy probléma nálunk, mint itt, kellenek az emberek, hogy az iskolákban, kórházakban dolgozzanak. Más területeken is vannak nézetkülönbségek, ami abból fakad, hogy a brit, angolszász konzervativizmus szerintem különbözik a magyarországitól. A mi konzervatív pártunk a szabadkereskedelem, a szabadpiac, a mindenki számára egyenlő lehetőségek pártján áll, és támogatja a sokszínűséget, például a nézetek sokszínűségét. Magyarországnak egyértelműen más a nézőpontja ebben a tekintetben, amit mi tiszteletben tartunk.
Mi fog a legjobban hiányozni?
Az emberek, a magyar barátaim nagyon hiányozni fognak. Az elmúlt öt hónap bebizonyította, hogy hiába beszélünk egymással videókonferenciákon, webkamerán keresztül, a személyes kapcsolatot nem tudják helyettesíteni a virtuális megbeszélések. Számomra a személyes kapcsolat fog legjobban hiányozni, valamint a Budapestből és Magyarországból áradó csodálatos hangulat. Ám, ahogyan rendszeresen hangsúlyozom, viszontlátással köszönök el, nem mondok goodbye-t, Magyarország és a magyarok az életem részeivé váltak. Örülnék, ha a legtöbb nyáron visszajöhetnék, már csak azért is, mert a feleségemmel örökbe fogadtunk egy kutyát az érdi menhelyről, és fontosnak tartom, hogy ő is hazatérjen, és magába szívja a magyar levegőt.
Budapesti kiküldetésének utolsó hónapjait a koronavírus határozta meg, amely a képviseletet személyesen is mélyen érintette, hiszen Steven Dick nagykövethelyettes az első magyarországi áldozatok között hunyt el. Hogyan élték meg ezt a nehéz időszakot?
Számomra hatalmas sokk volt a veszteség, ahogyan családomnak és a tágabban vett nagykövetségi famíliának is. Úgy érzem, nem túlzás azt mondani, hogy soha nem fogom túltenni magamat azon, hogy helyettesem ilyen tragikus körülmények között halt meg itt. Steven nagyszerű benyomást tett mindenkire, engem is beleértve. Én vettem fel helyettesemnek, mert ő volt a legjobb jelentkező a beosztásra. Különösen jó érzéke volt az idegen nyelvekhez, arabul és fársziul is tudott, emellett kiválóan beszélt magyarul – azt hiszem, 13 hónapig tanulta. Skót volt, ahogyan én is, és Glasgow-ból származott, csakúgy, mint a szüleim családja, mindketten a Glasgowi Egyetemre jártunk. Sok volt a közös bennünk, ezért tragédiája még mélyebben érintett. Mindig emlékezni fogok az utolsó telefonhívásomra Stevennel, amikor ő már a Dél-pesti Kórházban volt. Nagyon megterhelő időszak volt ez mindenki számára, nehéz volt összetartani a csapatot és lelki támogatást nyújtani egymásnak, hiszen mindannyian otthonról dolgoztunk, így külön éltük meg a gyászunkat, és egészen júniusig nem is találkoztunk személyesen. Rengeteg támogatást kaptunk magyar és külföldi barátainktól, illetve az itteni brit közösségtől. Sokat jelentett az is, hogy május közepén egy online megemlékezésen búcsúztattuk Stevent, amelybe a világ minden tájáról csodálatos emberek kapcsolódtak be és adóztak az emlékének. Három hete Zalacsányban egy jótékonysági golftornát rendeztek a tiszteletére, az adományokat pedig egy zalaegerszegi gyermekkórháznak gyűjtötték, amelynek februárban Steven is adott át orvosi eszközöket a Nemzetközi Robert Burns Alapítvány nevében. Ottjártamkor jó volt látni, hogy még mindig szeretettel gondolnak vissza rá. Jövő hétfőn, az utolsó munkanapomon is fejet hajtunk Steven előtt: fát ültetünk emlékére a nagykövetségen.
