Csaknem két évtizeddel ezelőtt „Miért beteg a magyar felsőoktatás?” címmel heves vita zajlott az ÉS-ben. A végső megállapítás az volt, hogy valóban beteg ugyan, de megvan a remény a felépülésére, ha a kellő ellátást megkapja. Ma kívülről úgy tűnik, mintha a beleölt százmilliárdok nyomán jobb állapotban lenne, mint korábban volt. A baj csak az, hogy mindez csak kívülről látszik így! A tevékenység legfontosabb területén, az új innovációk létrehozásában és terjesztésében szinte teljes a tehetetlenség. Pedig az innováció, az alkalmazható új tudás mára a fejlődés legfontosabb forrásává vált, és ennek a változásnak a leghatékonyabb szervezetei az egyetemek lettek. Vajon miért nincs tartós hatása az egymást követő törvényeknek és átszervezéseknek?
Magyarországon 1985-1993 között formálódott ki a felsőoktatás közmegegyezéssel elfogadott stratégiája. Ennek négy kiemelkedően fontos pontja volt: a tradicionális egyetemi rendszer visszaállítása, az egyetemi önállóság biztosítása; a főiskolai rendszer „beillesztése” az egységes felsőoktatásba; jelentős hallgatói létszámnövelés; a politikai ráhatások csökkentése.
Ezeket az elképzeléseket az 1993. évi törvényben is érvényre juttatták, és számos részkérdést is ennek szellemében szabályoztak. A Nemzeti Megújhodás Programjában (1990) még az is szerepelt, hogy „…a nagy egyetemi monstrumok létrejötte nem kívánatos, mert azok nem képesek az értelmiségi ember formálására”.
Az Európai Unióhoz csatlakozás új követelményeket támasztott. Ezek legfontosabbika az ott meghatározó, angolszász típusú lineáris felsőoktatási rendszerre való áttérés volt. Az egységes felsőoktatási rendszer létrehozása előtt azonban nem került sor az alapos szakmai és érdekegyeztetésekre. Emiatt szembekerültek egymással az egyetemi és főiskolai érdekek, a végeredmény a főiskolák leértékelődése, sajátos szakmai küldetésük háttérbe szorulása, ezzel a magyar vidék gazdasági-társadalmi viszonyaiba ágyazódott fejlődés megszakítása, a társadalmi felemelkedés regionális lehetőségeinek csökkenése, a formálódó „egységes” felsőoktatás belső ellentmondásainak felerősítése lett. Kormányváltásonként újabb és újabb elképzelések születtek arról, hogy a tömegessé váló felsőoktatás színvonalát megőrizzék, és az intézmények nemzetközi versenyképességét javítsák. Ezek azonban csak pillanatnyi vagy látszateredményekkel jártak, különösen, mert más szervezeti rendszerek (pl. vállalatok) tapasztalatai szerint akarják hatékonyabbá tenni a felsőoktatást.
A mostani egyetemi modellváltási program, az alapítványi fenntartásba adás célja is a hatékonyság növelése és a piaci igényekre való gyors reagálás, aminek az érdekében teljesítményalapú finanszírozással motiválnák a munkavállalókat. Ez az elképzelés távol áll az egyetemek valódi funkciójától, az egymást követő tudós generációk szellemi iskoláinak létezésétől. Értelmiségi szakdolgozókkal nem lehet élenjáró tudományt teremteni.
A felsőoktatási rendszer csekély hatékonysága és gyenge innovációs képessége nem vezethető vissza egyetlen tényezőre. A rendszer működését egy interaktív érdekhálózat határozza meg. Ebben az erőtérben (akárcsak az élet más területein) a zsákmányszerzésért folyó küzdelem határozza meg a történéseket. A belső állapotokat a meghatározó érdekcsoport beállítottsága (érdekei és kultúrája) határozza meg. A felülről erőszakolt szervezeti átalakítások ezért csupán álreformokhoz vezetnek.
Változást csakis egy sokakat átfogó új érdekhálózat kialakításával lehet elérni. Ennek dominanciája azonban nem jelenti a régi érdekhálózatok megszűnését – azok csak a megfelelő alkalomra várnak, hogy újra megerősödhessenek. Az érdekrendszerek speciális „szűrőként” működnek, saját rész-érdekeik szerint transzformálják át a változásokat. (Az infokommunikációs távoktatási rendszerek például egyebek mellett azért nem fejlődhettek ki, mert azok az oktatók hagyományos munka- és pénzkereseti lehetőségeit szűkítették, ráadásul jelentős új felkészülést is igényelnek.)
Az egyetemi szervezetek formálisan demokratikusan működnek. Ez azonban csak az országunkban szokásos „mimikri demokrácia”. A valódi döntések a szenátus előtti alkukban születnek. Az érdekérvényesítésnek ma már minden eszközét felhasználják: a hallgatók manipulálásának gyakorlata például közismert. Mivel az egyetemeken belül a valóságos teljesítmények is relativizálódtak, a pozíciók elnyerése és megőrzése, a szakmai előre jutás, a fizetés és a jövedelem-kiegészítési lehetőségek elérése az érdekcsoportok támogatásától függ. Emiatt felerősödött az oktatók „alattvalóvá” válásának folyamata, beleszürkülése a szellemi bérmunkássá váló hazai pedagógus társadalomba.
A mindenkori hatalom különféle módokon, változó sikerrel igyekezett befolyásolni az egyetemek belső életét, visszaszorítani azok önállóságát. Ezek a törekvések mára teljes sikerrel jártak. Formálisan is megszűnt az egyetemi autonómia, és a politikai megbízhatóság vált minden vezetői szinten az érdemesség legfontosabb feltételévé. Az oktatók többsége visszahúzódott a magánszférájába: akadémiai fokozatszerzésre és/vagy a hihetetlenül alacsony fizetés kiegészítésére fordítja energiáját és tehetségét.
Az idősebb professzorok csaknem egyidejű nyugdíjba kényszerítésével a legfontosabb szakmai pozíciók is „szabad prédává” lehettek. Emiatt sok helyen olyanok is meghatározó vezetőkké váltak, akik arra még felkészületlenek vagy alkalmatlanok. Az intézmények nyomasztó pénztelensége miatt mára a szakmai teljesítmények helyét a pályázati tevékenység sikere váltotta fel, ezzel mérik az oktatók fontosságát is. A kialakult helyzet hosszú távon is rombolja az „igazi” egyetemek kialakulásának esélyeit.
A szellemi innováció folyamatának legfontosabb elemei: a változások menedzselésére képes, elkötelezett vezetők; intézményi és személyi biztonságot nyújtó szervezet; hatékonyan működő szervezeti struktúra; kreatív, magas tudású szakemberek; alkotásra ösztönző intézményi és szakmai-társadalmi légkör; teljesítmény-menedzselés, javadalmazás; a változásokhoz szükséges anyagi források koncentrálása; elegendő szervező-menedzser kapacitás; a pályázati források elnyerése; hatékony szakmai-társadalmi és gazdasági kapcsolatrendszer; folyamatos PR munka; sikeres szakmai-politikai lobbizás; szakmai–vezetői folytonosság (egy oktatási innovációs ciklus kb. 8-10 év); megalapozott, országosan elfogadott és tiszteletben tartott stratégiai fejlesztési célok.
E soktényezős folyamat minden elemére szükség van a sikeres innovációs tevékenység kibontakoztatásához. Természetesen fontos az anyagi feltételek biztosítása is, de a siker alapja az egyetemek légkörében van. Ahogyan a világ valamennyi élenjáró egyetemén, itthon is a szabadság és az önállóság, a demokrácia két alapvető feltétele biztosíthatja, hogy tanulmányai során mindenki egyénisége és tehetsége kibontakozhasson. Ha ezek hiányoznak, akkor a siker elmarad.
Az egyetemi érdekhálózat természetesen nem zárt, hanem a hazai valóság szerves része. Egyik láncszeme annak a szövevényes érdekrendszernek, ami körülveszi. Tragédiája, hogy ez a rendszer – ahogyan az állam egésze - egyre kevésbé felel meg annak a modernizációs feladatnak, amiért működtetik. A tudás politikai szintről kiindult leértékelődése mára az egész országra és mindenre kiterjed.
A változásmenedzselés ma már széles körben ismert és alkalmazott tudomány. A központosított intézményóriások hatékonysága a múlté. A Google-menedzsment „a kis csapatokban végzett munkában, a dolgozók motiváltságának erősítésében, a stabil gazdasági-társadalmi kapcsolatrendszer érdemi működésében látja az új hatékonysági forrásokat.” Eredményeinek felhasználásával a személyes, a szervezeti, a tudományos és a gazdasági eredményesség összekapcsolható – de a szabadság és a demokrácia biztosítása a változások sikerének titka.