Mialatt Peking rövidre fogta a pórázt, és Hongkong szétvert tüntetésektől volt hangos, csöndben távozott az árnyékvilágból kiváló kínai kollégánk. Li Zsen-seng (1940–2020) a kulturális forradalom borzalmainak egyedülálló krónikása volt, lenyűgöző alapossággal és bátorsággal dolgozott, pedig az életével játszott.
Szegény falusi családban született a japán megszállás idején, a koreai határnál. Kiskorától az apjával robotolt a földeken, mire tízévesen iskolába mehetett. Nagy remények ideje volt az Kínában: véget ért a régóta tartó polgárháború, kitört a béke. A győztes kommunisták boldog jövőt ígértek.
A fiatalember fényképészként végzett, kitűnt tehetségével és szorgalmával. Egy napilapnál kapott munkát, lelkesen dokumentálta, hogyan épül a szép új világ. Nem sejtette, hogy országa katasztrófába rohan. Csupán huszonhat esztendős volt, amikor Mao Ce-tung meghirdette kulturális forradalmát, amit utóbb találóan neveztek kollektív agyhalálnak (1966–76).
„A négy régi” (eszmék, kultúra, szokások, hagyományok) elleni hadjárat jegyében tanárokat ütlegeltek az iskolákban a felheccelt diákok, könyveket égettek, múzeumokat dúltak fel, ősi porcelánvázákat törtek, verebet és farkast irtottak. Pótolhatatlan értékek semmisültek meg. A burzsoá csökevénynek nyilvánított matematika, fizika, irodalom helyett Mao-idézeteket magoltak.
A fáradhatatlan Li elővigyázatosan „a Hírek Vöröskatonája” feliratú karszalagot húzott, néhány ártalmatlan felvételt leadott lapjának, de a legtöbb fotóját elrejtette. Azok a horrorisztikus valót mutatják: összevert, kopaszra borotvált emberek gúzsba kötve, megszégyenítő táblával a nyakukban, mögöttük eszelős tekintetű vörösgárdisták, fölül a Nagy Kormányos istencsászári portréja.
„Éreztem, meg kell örökítenem azt a zűrzavaros időszakot. Azt nem tudtam, miért csinálom: a forradalomért-e, magamnak, vagy az utókornak”, emlékezett. Odahaza a parketta alatt dugta el a veszélyes képeket. Bölcsen tette: nem találták meg a házkutatáskor. Mert sorra került ő is, átnevelő táborba küldték. Túlélte a két év kényszermunkát, és csodák csodájára apró lakásába se költöztek be mások. Megvolt mind a húszezer negatív.
Az enyhülés „ezüstkorában”, Teng Hsziao-ping idején Pekingben kiállították Li néhány alkotását. Ezekre figyelt föl egy nyugati képügynökség munkatársa, és megkereste a már fővárosi professzorként dolgozó riportert. Elkerekedett szemmel nézte, ahogy az sorra húzza elő a barna papírborítékokat. Kívül míves írásjelekkel a tudnivalók: események, helyszínek, időpontok, nevek, titulusok. Belül újabb és újabb fotók.
Döbbenetes anyagával Li Zsen-seng rangos díjakat nyert külföldön, és megérte, hogy Hongkongban kínaiul is kiadták válogatott albumát. Nyáron halt meg, nyolcvanévesen. Hátrahagyta szuperhatalom hazáját, ahol éppen Orwell rémálma, a társadalom totális ellenőrzése válik valóra térfigyelő kamerák, arcfelismerő szoftverek és mesterséges intelligencia alkalmazásával. Vajon a digitális diktatúrában lesznek-e bajnokai az igazságnak, s jön-e újabb ezüstkor?