Álmomban, ha nem is két macska voltam, de egyszerre biciklis és autós a szeptemberi tanévkezdés reggelén, és kerülgettem egymást. Az autóban ott ült mögöttem a két ünneplőbe bújtatott gyerek, közöttük a tömött iskolatáskák. Az első ülésen hordozóban a kicsi. A körúton araszolva nézegettem a járdán siető maszkokat, hallgattam a koppanó esernyőket. Csak elvétve úszott be a képbe egy-egy biciklis. Azután leesett a kicsi nyunyókája, heves vita támadt a kinek a térfelét foglalja el jobban az iskolai pakk tárgykörben, kihangosított telefonban a nagyi érdeklődött - nálatok is esik? -, mire a nagylány olyan erővel forgatta a szemeit a hátsó ülésen, hogy nekem fájt. Mire felvettem a gázpedál alá csúszott nyunyókát, biciklis önmagam kiabált befelé az ablakon, mert átcsúsztam a sávjába.
Mert képtelenek figyelni a kerékpárosokra! - dohogott a másik én a kerékpáron. Ahelyett, hogy felpakolná a gyerekeket a biciklire, és szépen eltekernének az iskoláig. Legalább mozognának egy kicsit, ahelyett, hogy ott gubbasztanak a kocsiban. Felrémlik bennem Amszterdam, Berlin...
A biciklisek áradása. Miért nem lehet nagyobb svunggal haladni ebbe az irányba? Másutt miért értik meg, hogy egy város nem autópályákra feltűzött házakból áll, hanem teraszokból és üzletekből, amelyek előtt el lehet sétálni? Mi nem világos abban, hogy változtatni kell, mert az eddigi életformánk nem fenntartható? Ha pedig nem értik, akkor miért nem lehet kiszorítani őket az autójukkal együtt legalább a belvárosból? Minek ez az adok is egy sávot, meg nem is?
Már látom, ahogy a parkolósávban megállnak árut rakodni, beugrani egy cigiért. A járdasáv is egy élmény lesz a kicsit nagyot halló járókeretes nagymamával, a jól halló, ám annál fürgébb két éves motorossal, meg a pingpongütő méretű fülessel zenét hallgatókkal.
Azután felébredtem oldalamban néhány táskával, vállamon pihenő karokkal a villamos fenntartható sűrű valóságában, és nagyon bíztam benne, hogy a pillanatnyi politikai érdekek valóban nem emésztik fel a fák lehulló levelének lágy neszezése utáni vágyat.