Magyarország nagyon jó hely. Magányos nyelvünk szép, fennmaradása valóságos csoda. Tudta? Minden mesterséges holdon van magyar szellemi termék; minden harmadikon magyar tárgy. Ha Nobel-díjasaink vagy olimpiai aranyérmeink számát, más országokéval együtt, egymillió lakosra számítanánk át, ott lennénk a legjobb 10-15 között. Költészetünk kétszáz éve világszínvonalú. Fél évszázada a magyar regény és film is az.
És nem csak abban vagyunk jók, ami Oscar-díjjal, aranyéremmel, Nobel-díjjal mérhető. Meghökkentő dolgokban kerülünk a világ élvonalába, legyen az matematika vagy műrepülés, klasszikus zene vagy genetika. Kreatívak vagyunk – e nélkül nem lenne Rubik-kocka vagy hologram. Egy német újság „nagy zseni-sűrűségről” írt hazánk kapcsán.
Mondható, hogy ezek a szellemi teljesítmények csupán egy maroknyi szellemi elitet dicsérnek. Igen. De ez az elit a magyar társadalomból emelkedett ki, a magyar oktatás terméke is. Egy kicsit egész nemzetünkre igaz: leleményesek vagyunk és alkalmazkodók. Szabadságért, ha az az országé, bámulatos tettekre vagyunk képesek. Egész történelmi korszakokra mondható, hogy a legtöbbet hoztuk ki belőlük. Hogy többet, mint a hasonló történelmű és fejlettségű szomszédaink. Vallási toleranciánk a XVI. század óta különb, mint oly sok más országé. Nem egy nagy és vitán felül civilizált nemzethez képest még mindig, a romló statisztikák ellenére többet olvasunk. Vizeink, levegőnk, talajunk, ha nem is épp tökéletes, de tisztább, mint oly sok országé.
Vendégszeretetünk létező erény. Humorunk eredeti. Valahol olvastam, igaz, évtizede már: Európában a magyarok dolgoznak a legtöbbet munkahelyükön kívül. Tudunk adni. A tizenhat éve történt délkelet-ázsiai cunami katasztrófa mérhetővé tette segítési hajlandóságunkat: más országokkal egybevetve is jól vizsgáztunk. De nap mint nap akad ilyen-olyan gyűjtés a Facebook-on, és rendre segítünk a bajba jutottakon.
Magyarország borzalmas hely. Önpusztító ország. Százötven éve állunk az öngyilkossági statisztikák élén. A kontinensen az elsők közt fordultunk át természetes szaporulatból természetes fogyásba. Pesszimizmusunk legendás, akár csak panaszkultúránk. 130, egymillió feletti lakosságú ország között kb. ötvenedikek vagyunk a gazdasági fejlettség alapján. Ehhez képest a hús vagy alkohol fogyasztásában sokkal előbb, a gyümölcs, zöldség és hal vásárlásában sokkal hátrébb állunk. Válásokban előrébb, korrupcióban, a női emancipációban vagy a kormányzati teljesítményben hátrébb.
Meghökkentő dolgokban kerülünk az élvonalba. Az ezer lakosra jutó túlsúlyos emberek alapján harmadikok vagyunk a világon, bronzszobrok lopásában vagy idegengyűlöletben elsők Európában. Toleranciánk az igazságtalanságokkal, aljasságokkal vagy épp a korrupcióval szemben ijesztő. A sok jó ellenpélda ellenére is többségében még mindig ökobunkók vagyunk, szemetes erdőkkel, illegális szemétlerakókkal, szenvedélyes nejlonzacskó-fogyasztással, viszont zöld minisztérium nélkül.
Anakronisztikus klerikalizmusunk (nem a vallásról, nem a hitről beszélek!) szinte szánalmas. Az egyéni szabadság ügye a magyar társadalom számára valahogy nem fontos. Az egyenlőség-eszme szinte hiányzik belőlünk. A "keresztény" kultúráját makacsul, elzárkózva őrző országban több gyilkosság jut évente egymillió lakosra, mint a „bevándorló ország” svédeknél. Túl sok a gyűlölet bennünk, noha nem vagyunk nacionalistábbak más népeknél. Rasszizmusunk szégyellnivaló, de még inkább a nem rasszisták közönye, tájékozatlansága vagy gyávasága, amikor faji gondolattal vagy ennek gyakorlatával találkoznak. Nekem szinte fáj, hogy több évtizedes távlati célként sem, álomként sem fogalmazzuk meg, hogy olyan országban szeretnénk élni, ahol nincs koldus, hajléktalan, éhező gyerek.
Hogy ezeknek a sikereknek és erényeknek, hibáknak és bűnöknek jó része más népekben is megvan? Lehet. De én, magyar lévén, nem New Yorkból vagy Hongkongból, hanem Kecskemétről nézem a világot.