A Szív utca egy önvallomásnak is beillő családregény vagy inkább fikciós elemekből álló generációs történet?
Nem a valós életemet akartam megírni, de a regény egyes részei nagyban hasonlítanak életem némely mozzanatára. Több mint száz ember történetének lehettem tanúja az elmúlt években workshopokon, önismereti csoportokban, úgyhogy volt honnan merítenem, nehéz lenne eldönteni, mi honnan, kitől jött. Egyébként szerintem nem vesz el és nem is ad hozzá egy mű értékéhez, hogy az mennyire azonos a szerző életével.
Honnan jött az ihlet, hogy „átülve a másik oldalra”, kérdezőből író legyen?
Riporterként a generációs traumafeldolgozás, a transzgenerációs transzmisszió (generációk hogyan „adják át” egymásnak a felhalmozott traumákat) régóta foglalkoztat, ahogyan a saját őseim élettörténetei is. Nagyon erős a női vonal a családunkban: anyai nagymamámnak 6 lánytestvére volt, nekem egy nővérem van, neki 2 lánya és egy fia, és nálam is ugyanez a leosztás. Érdekelt, hogy ezek a nők hogyan boldogultak a „láthatatlan” férfiak mellett. A transzgenerációról 8 éve hallottam először egy pszichodrámacsoportban, ahol a válásom közepén próbáltam feldolgozni a kudarcaimat, de amíg rá nem kényszerített az élet, hogy „beleálljak”, addig csak egy terület volt, ami vonzott – az irodalom, a színház, a film és a pszichológia mellett.
Hogyan lett a kedvelt témából regényötlet?
A 40. születésnapom után 3 hónappal autóbalesetet szenvedtem az egyik lányommal. Egy karcolással úsztuk meg, holott csoda volt, hogy egyáltalán élve ki tudtunk szállni az autóból. Megírtam ezt a sztorit – terápiás céllal – egy barátom Facebook-oldalára, és nagyon meglepődtem, mert rengeteg visszajelzés érkezett, nagyon sokan magukénak érezték, hatása lett. Közben teherbe estem, de a babát elveszítettem. Az anyaságom „hattyúdalára” készültem, így a trauma akkora pofon volt, hogy porig zúzott. Most, két évvel később már nem büntetésként fogom fel, hanem lehetőségként: a sors megtisztelt azzal, hogy ezt a nehézséget megéljem és megerősödve menjek tovább. Utána valami újat akartam csinálni, váltásra volt szükségem. Nem vettek fel sem pultosnak egy cukrászdába, sem egy szupermarket reklámújság-korrektorának. (nevet) Egy barátnőm azt tanácsolta, írjak arról, ami a legfontosabb. Nekem ez a családom. Kaptam egy noteszt a férjemtől, abba írtam le a regény első fejezetét – amíg egy kávézóban vártam egy ismerősömre. Aztán „saját történeteimmel” szerepeltem több helyen, például a pszichoforyou.hu-n, ahol az első cikkemet 50 ezren olvasták, elképesztő mennyiségű komment érkezett, hogy „velem ugyanez történt” stb., illetve rengetegen kérték, hogy adjam meg a pszichológusom számát. Ekkor született meg az elhatározás, hogy megírom, ami régóta foglalkoztat. Esténként a konyhában gyertyafénynél, fülhallgatóval a fejemen írtam a regényt. Általában klasszikust hallgattam: Bach Goldberg-variációit, de volt, hogy végtelenítve az Elefánt zenekar Plüss című számát. Voltak olyan jelenetek, amikre – másnap visszaolvasva – nem is emlékeztem, mintha nem is én írtam volna.
Hatalmas utat tett meg a Szív utca megszületéséig – konkrét és átvitt értelemben is. Nemcsak a rokonait ismerte meg, hanem saját magát is, szembenézett és dolgozni kezdett évtizedek óta cipelt traumáival. Írás közben folyamatosan vitte a lendület, a kíváncsiság, vagy volt megtorpanás?
Nagymamám 3 húga él még, kettőnél jártam is: 9 hónapon belül az USA-ban és Argentínában is voltam, holott addig sosem utaztam egyedül, repülni is utálok és sosem jártam a tengerentúlon. 2019 nyarán felkért a pszichoforyou.hu egy Orvos-Tóth Noémi-interjúra, elolvastam az Örökölt sors című könyvét, akkor már a saját regényem felénél jártam, de sokszor elbizonytalanodtam. Noémi „mellém állt”, megosztotta az oldalán például, amikor kampányt indítottam az argentin utam költségének fedezésére, és lelkileg is támogatott. „Ott lépdel az áldás melletted”, ez a mondata azóta is „mentőövként” kísér. Közben könyvtárakban is kutattam, olvastam a DEGOB-jegyzőkönyveket: ültem órákig és folytak a könnyeim. Katartikus pillanat volt, amikor befejeztem a Szív utcát. Elbicikliztem Nagymarosra, ettem egy somlóit, és vigyorogtam. Most, hogy megjelent a könyv, olyan érzés, mint szüléskor a tolófájás: a legfájdalmasabb és egyben a leggyönyörűbb érzés. Maga az írás pont 9 hónapig tartott…
Kellett a még élő rokonokra bárhogyan is tekintettel lenni?
Ilyenekkel nem lehet foglalkozni írás közben, még ha ez kegyetlenül is hangzik. A holokausztszálnál kellett vennem egy nagy levegőt, mert nagyanyám erről nem beszélt, ez részéről nem volt egy felvállalt tény. Ő már rég nem él, ezért végig a testvérei beleegyezésével, támogatásával írtam, de úgy éreztem, ő is az áldását adta. Anyámmal volt egy nehéz beszélgetésem, amikor elmondtam neki, hogy mindenképp megírom a könyvet. Az elején elzárkózott, végül ő is sokat mesélt. Például, hogy a nagymamám a Szív utcában lakott, erről másfél éve szereztem tudomást.
Milyen tanulságokkal gazdagodott kutatásai és az írás során?
Már értem, miért vakult meg nagyanyám öregségére, miért volt ilyen kemény nő és sokkal könnyebb együttéreznem vele. Szinte hálát érzek iránta. Nem akart rosszat, ő csak így, életének eltitkolt részeivel tudott túlélni. A legmegrázóbb azzal volt szembesülni, hogy felmenőim között voltak, akiknek a lehető legfájdalmasabb és legméltatlanabb halál jutott. Az egyik legnagyobb öröm pedig, hogy a Kalligram Kiadóhoz került a regény, a nagylányom születésnapján írtuk alá a szerződést. Néha vannak kételyeim, hogy nem okozok-e csalódást és időnként félek, hogy nem tudom majd függetleníteni magam a véleményektől. De nem hagyom abba: az új regényemből már kész 80 oldal.
Gyerekeinek az eltitkolás helyett „tanítja” az el- és megbeszélést?
Nincs tévénk, rengeteget beszélgetünk, lelkizünk. A terapeutám szerint mindent szétpszichologizálunk, talán túlságosan is. De ennek eredménye, hogy mindhárom gyerekünkre nagyon büszke vagyok: ahogy éreznek, kommunikálnak, szinte a példaképeim. Nagy munka volt, nekik is köszönhető, hogy megtörtem a családi hagyományt, és „felolvadt a szívem”.
