Az igazgatónőről az a hír járta, hogy azokkal a szülőkkel, akik a szónoklatait türelmesen végighallgatva hajlandók voltak rendre utasítani az ivadékaikat, nyájasan elbeszélgetett, azokkal viszont, akik a gyermekeik védelmére keltek, könyörtelenül elbánt. Anyámért tűzbe tettem volna a kezem, ő mindig is jól kijött az igazgatónővel. Apám azonban többször kijelentette, olykor még el is poénkodott rajta, hogy mindentől herótja van, ami az iskolai élettel kapcsolatos – a kollégák az őrületbe kergették, a hierarchiát és a szülői munkaközösséget ki nem állhatta –, épp ezért ezerszer is meggondolta, ha szülői minőségében kellett bemennie az iskolámba, attól tartott ugyanis, hogy a jelenlétével csak ártana nekem. Ám ezúttal pontban a tanórák végére megjelent. Amikor a folyosón észrevettem, kelletlenül odamentem hozzá. Ideges voltam, szándékosan nyelvjárást használtam: apu, én tényleg nem direkt csináltam, de te ne ragaszkodj az én igazamhoz, különben mindketten pórul járunk. De ő nyugalomra intett, és amint beléptünk az igazgatónőhöz, a lehető legszívélyesebb hangját vette elő. Miután figyelmesen végighallgatta az asszony részletes beszámolóját arról, hogy milyen bonyolult dolog eligazgatni egy gimnáziumot, elsütött egy frappáns kis történetet a hivatalban levő tanfelügyelő bunkóságáról, majd váratlanul megdicsérte a fülbevalóját. Az igazgatónő önelégülten hunyorgott, és az egyik kezével belekaristolt a levegőbe, mintha el akarna hessegetni bennünket, végül kacarászni kezdett, a szája elé kapva ugyanazt a kezét. S amikor már azt hittem volna, hogy ebben a hangnemben fognak bájcsevegni az idők végezetéig, apám kertelés nélkül elővette a kihágásomat. Még a lélegzetem is elállt. Engem ismerve, mondta, kétségtelen, hogy szándékosan döftem bele a ceruzát Silvestróba, ám annak, hogy így reagáltam, bizonyára nyomós oka volt; ő ugyan ezt az okot nem ismeri, nem is akarja megismerni, egy ideje azonban megtanulta, hogy a nők és férfiak közti grimbuszokban rendszerint a nőknek van igazuk, s még ha a mostani ügyre ez nem is teljesen érvényes, a fiúkat akkor is érdemes a felelősségvállalás irányába terelni, érdemes őket addig nevelni, mígnem a felelősségtudatuknak legalább a halvány látszata felsejlik. A fenti gondolatsor természetesen egy hozzávetőleges kivonata mindannak, amiről iszonyú terjengősen, metsző éllel és lélegzetelállító választékossággal beszélt, röviden: az ilyen szónokokat szokták tátott szájjal, a nyelvi elegancia tekintélyétől elájulva, egyszersmind az ellenvetés lehetőségéről is végleg lemondva hallgatni.
Szívszorongva vártam, vajon mit lép erre az igazgatónő. Nos, az igazgatónő buzgó ájtatossággal válaszolt apámnak, tanár úrnak szólította, és szemmel láthatóan annyira elcsábult tőle, hogy a teljes női nem nevében égett az arcom, restelltem, hogy nőnek születtem, akit a sorsa, minden tudományos fokozata és hivatali pozíciója ellenére, arra kárhoztatja, hogy így bánjanak vele a férfiak. Ám ahelyett, hogy a haragomnak sivalkodva hangot adtam volna, kellemes elégedettség töltött el. Az igazgatónő el sem akarta engedni apámat, s hogy gyönyörködhessen még a búgó hangjában, kérdések özönét zúdította rá, ámbár ki tudja, az is lehet, hogy újabb bókokban, esetleg – miután úgy érezhette, méltónak találtatott egy férfi mélyenszántó gondolataira – egy szép új barátság kezdetében reménykedett.
Ami engem illet, már ott, az irodájában pontosan tudtam, hogy amint leérünk az udvarra, apám – a poén kedvéért – a hangját utánozva majd előadja, milyen képet vágott a bókjaira és hogyan igazgatta a haját.
És így is történt.
– Láttad, hogy pillázott? S az a kézmozdulat, ahogy a hajával babrált! Meg a hangja! Hú, tanár úr, húú, húúú, hova gondol!
Teli torokból nevettem, akárcsak kislánykoromban, és úgy éreztem, ismét gyermeki csodálattal tekintek rá. Azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy hagyjam-e ezt az érzést felülkerekedni, vagy emlékeztessem magam, hogy méltatlan a csodálatomra, és rivalljak rá: azt mondtad, hogy a férfiak fajankók, és felelősséget kell vállalniuk a tetteikért; te viszont sose vállaltál felelősséget sem azért, amit anyuval műveltél, sem pedig azért, amit velem. Hazug vagy, apu, egy hazug disznó, akitől épp azért félek, mert ha úgy tartja úri szeszélye, bármikor képes rokonszenvet kelteni az emberekben.
13.
A dicsőséges hőstett feletti örömujjongásom mindössze addig tartott, amíg be nem ültünk az autóba. Apám gyakorlatilag el sem helyezkedett a volánnál, máris egyik melldöngető frázist pufogtatta a másik után.
– Vedd úgy, hogy ez egy lecke volt! Nincs olyan ember, akit ne lehetne gatyába rázni. Afelől meg biztos lehetsz, hogy ez az asszony a tenyeredből eszik a hátralevő gimnáziumi éveidben.
Nem álltam meg, hogy közbe ne szóljak:
– Nem az én tenyeremből, hanem a tiedből.
A dühöm láttán mintha restellte volna az iménti öntömjénezést. Nem gyújtotta be a motort, felemelte mindkét kezét, és homloktól állig elhúzta az arca előtt a tenyerét, akárha falat vonna a korábbi és a mostani pillanat közé.
– Jobb szeretnél egyedül megbirkózni a dolgokkal?
– Igen.
– Nem tetszett, ahogy viselkedtem?
– Remek voltál. Akkor is igent mondott volna, ha megkéred a kezét.
– Szerinted mit kellett volna tennem?
– Semmit. Törődj a magad dolgával! Elmentél tőlünk, lett egy másik feleséged, új lányaid… Felejts el engem meg anyut!
– Anyád meg én szeretjük egymást. És te vagy az én egyetlen, imádott gyermekem.
– Hazugság!
Apám tekintetében harag villant, valószínűleg megbántottam. No lám, meg is van, kitől örököltem ezt a vad erőt, ami rávitt, hogy beledöfjek Silvestróba. Ám amilyen gyorsan felment benne a pumpa, olyan gyorsan el is párolgott a mérge, és halkan azt mondta:
– Hazaviszlek, jó?
– Hozzám vagy hozzád haza?
– Ahová szeretnéd.
– Semmit se szeretnék! Mindig te mondod meg, hogy ki mit csináljon! Befurakszol az emberek fejébe, apu!
– Ugyan már, miket beszélsz!
És lám, megint elöntötte az agyát a méreg, láttam a pupillájában a villanást: ezek szerint, ha nagyon akarom, ki tudom hozni a sodrából. Odáig, hogy felpofozzon, valószínűleg sose hagyná elfajulni a vitát. Nincs is rá szüksége. A szavaival is meg tudja semmisíteni az embert, erre gyúrt már suhanckorától, így tette tönkre Vittoria és Enzo szerelmét. És bizonyára engem is ilyenné akart gyúrni, amíg csalódást nem okoztam neki. De nem, mégsem: a szavaival sem tudna bántani. Legbelül azt hiszi, hogy odavan értem, és retteg attól, hogy fájdalmat okoz nekem. Hangnemet váltottam:
– Bocsáss meg – motyogtam. – Nem akarom, hogy aggódj miattam. Nem akarom, hogy az én hibámból olyan dolgokra kelljen az idődet fecsérelned, amiket nem csinálsz szívesen.
– Akkor viselkedj rendesen! Hogy is juthatott eszedbe megszúrni azt a fiút? Ilyesmit nem csinálunk, nem így kell megoldani a dolgokat. A húgom viselkedett így gyerekkorában, az ötödik osztálynál nem is jutott tovább!
– Úgy döntöttem, behozom az elmúlt évemet.
– Ezt örömmel hallom.
– És azt is eldöntöttem, hogy nem találkozom többé Vittoriával.
– Ha erre valóban te magad jutottál, nagyon örülök.
– De Margherita gyerekeivel továbbra is tartom majd a kapcsolatot.
Megütközve nézett rám:
– Ki az a Margherita?
Néhány pillanatig az volt a benyomásom, hogy csak megjátssza a tudatlant – pedig nem. Amíg a húga rögeszmésen szimatolt utána, és a legtitkosabb húzásaira is fényt derített, addig ő a szakítás után már semmit nem akart tudni az életéről. Évtizedek óta harcolt Vittoriával, ám életének hús-vér valósága már nem érdekelte, ez a dölyfös nemtörődömség volt gyűlöletének egyik alapköve.
– Margherita Vittoria néni egyik barátnője – magyaráztam.
– Ja, tényleg, nem emlékeztem a nevére – legyintett dühösen.
– Három gyereke van – folytattam. – Tonino, Giuliana és Corrado. Giuliana a legklasszabb mindük közül. Öt évvel idősebb nálam és nagyon-nagyon okos. A vőlegénye Milánóban tanul, ott is érettségizett. Vele is összeismerkedtem, nagyszerű ember.
– Hogy hívják?
– Roberto Matese.
– Roberto Matese? – kérdezett vissza hitetlenkedve.
Ezen a hangon akkor beszélt, amikor minden kétséget kizáróan olyan ember került szóba, aki csodálatot, sőt valami halvány irigységszerűséget ébresztett benne. És csakugyan, mohó kíváncsisággal vetette rá magát a témára, tudni akarta, hol és milyen körülmények között ismerkedtünk össze, s a végén kiderítette, hogy az a fiatal tudós, aki rendkívül fontos tanulmányokat publikál a katolikus egyetem lapjában, megegyezik az én Robertómmal. Lángolt az arcom a büszkeségtől és az elégtételtől. Arra gondoltam: hiába írsz, olvasol és kutatod, amit mások összeírtak vagy -olvastak, ő ezerszer különb nálad, ezt te magad is tudod, épp most ismerted el.
Király Kinga Júlia fordítása
