A médiavilág érdekes jelensége, hogy egyre népszerűbbek a dokumentumfilmek, sorozatok. A nagy internetes szolgáltató csatornák is hasznot látnak bennük, szép számban vállalják gyártásukat, a produkciókat külön opcióban kínálják, ott virítanak a címoldalak fikciós slágerújdonságai között. Gondolhatnánk, hogy miután az egykori társadalmi-politikai drámákat elsöpörte a posztmodern szkepszise, a tematika lassan átkerült a dokumentumfilmekhez és az alacsony költségvetésű, szűkebb közönséget vonzó független filmek piacára. Kezeljük a valóság szociális konfliktusait inkább tényszerűen és szerényen. Kivéve az olyan problémákat (migránsok, homoszexualitás), amelyek zengzetes aktualitásuk ellenére sem érintik a társadalmi rend alapjait.
A helyzet persze más. Nem arról van szó, hogy a nézők elfogadtak valamiféle józan munkamegosztást, vagy tudatosan ösztönöznék az őket környező világ minél tárgyszerűbb feldolgozását. Nem Schiffer Pál, Ember Judit, Sára Sándor, Almási Tamás vagy Hajdú Eszter szemléletmódját, társadalmi elkötelezettségét kedvelték meg. A nagy gyártók támogatta dokumentumfilmes trend ugyanis témaválasztásában, szerkezetében, hatásmechanizmusában a kommersz fikciós produkciókhoz áll közelebb. Csak jóval olcsóbb náluk. Mindez persze nem zárja ki, hogy fontos kérdéseket járjon körül.
Vessünk egy pillantást például a Netflix-dokuk tematikai kínálatára. Bűnügyek (Gyilkos vagyok, A drogbiznisz, Egy gyilkos elméje: Aaron Hernandez), „kosztümös” történelem (Az oszmán birodalom felemelkedése, Az utolsó cárok), sport (Formula 1: Hajsza a túlélésért, Anelka, a meg nem értett, Sunderland, amíg csak élek). A formai eszközök között találhatunk fikciós jeleneteket (történelmi filmek), eseménykövető narrációt (Sunderland), amelyben a valós személyek lényegében életük történését-történetét mutatják meg, és krimidramaturgiát számtalan tényfeltáró anyaggal. A néző tehát kedvenc műfajai szórakoztató fénytörésében kerül izgató kapcsolatba a dokuk sajátos, tárgyszerű rétegével.
Természetesen filmje válogatja, hogy mindez mire elég, és mire nem. Ebből a szempontból is figyelemre méltó Lisa Bryant négyrészes munkája, a Hatalom és perverzió: A Jeffrey Epstein-sztori. Ki ne lenne kíváncsi a tavaly vizsgálati fogságban meghalt, pedofil és egyéb szexuális bűncselekményeket elkövető, befolyásos topüzletember történetére? Különösen a szexuális bántalmazások minden formája elleni lázadás, az ezzel kapcsolatos botrányok, a Me Too-mozgalom idején.
De vigyázat! Érdeklődésünknek komoly megpróbáltatás az ára. Nem könnyű végighallgatni a felidézett abúzusokat. Nem könnyű a még ma is fiatal nők arcát nézni, amint elmesélik, milyen „szolgáltatásokra” kényszerítették őket 14 évesen. Férfiként sem. Mert túl a gyerekek elleni erőszak miatt érzett elemi felháborodáson, az áldozatokkal való tehetetlenül könnyező együttérzésen, ezek a borzalmas történetek egy férfiben is undort és fizikai fájdalmat váltanak ki. Mintha őt bántalmaznák. De a perverzió öröme is felfoghatatlan, talán kényszeríteni se lehetne ilyesmire, annyira taszító és szégyenteljes.
Éppen ezért az elkövető személyiségének feltárása lenne érdekes. Megérteni valamit abból, mennyire rabja a beteges ösztönöknek, és mennyire motiválja a hatalom mámora hajlamai kiélésére. Hatalom és perverzió kapcsolatának vizsgálata, ami talán azt ismerteti fel, hogy a hatalom – perverzió. Csak hát épp ehhez nincs elég anyag. A gazdagságra és társadalmi-politikai befolyásra törekvő emberek néhány általános vonásán túl Epstein figurája titok marad. Nem rajzolódik ki plasztikusan a rendszer törvényes alvilága sem, amelyben mozgott. Központi szálként marad a bűnügy körbejárása, és az igazságszolgáltatás kikényszerítése felé vezető, olykor reménytelenül göröngyös, sáros, mocsaras út a maga társadalomkritikai paneljeivel. Milyen jó is lenne a fikciós forma szabadságába kapaszkodni!
Persze az sem kevés, amit az alkotók világgá tudtak üvölteni az Epstein-dokuval. Szerkezete az áldozatok vallomásaira, megjegyzéseire, tekintetére épül, és olyan erősen rájuk hangol, hogy különösebb érzékenység nélkül is alighanem felfogjuk végre: szexuális bántalmazást elszenvedni nem egyszerű sérelem, hanem súlyos személyiségzavarhoz is vezethető trauma! Gyerekkorban, durva formában persze különösen, de egyéb (esetleg semmiségnek tűnő) esetekben is. A filmben megismert nők nem egyszerűen az elkövető megbüntetését várják az igazságszolgáltatástól, hanem a trauma feloldását. Pecséttel megerősített visszafogadásukat a mindennapi létbe, a normálisnak tartott emberi világba. És mindenekelőtt: önmagukba! De addig minden vallomás az abúzus újabb és újabb megélése számukra.
Amikor a bírók, ügyészek, ügyvédek hol megfélemlítve, hol megvesztegetve húzzák-kerülik az ügy feltárását és a megfelelő súlyú ítélkezést, nem csupán az igazság győzelmét, a törvény erejét kérdőjelezik meg. Gyávaságukkal, korruptságukkal meghosszabbítják, esetleg tovább mélyítik az áldozatok traumáját, amivel lényegében szintén bántalmazókká válnak.
