Az itt a kérdés! Az senki előtt nem titok, hogy addig mi lesz. Az lesz, ami van, csak napról napra pofátlanabb és gonoszabb lesz a hatalom, amíg csak Orbán diktál. Azt sajnos nem tudhatjuk, meddig diktál még: alighanem nagyon sokáig, hacsak valamilyen csoda nem történik. Mindenesetre a csoda az ország egyetlen esélye. Szóval jól állunk.
Dicséretes, hogy most, amikor nem látszik az új rendszerváltozás ideje és mikéntje, két jeles magyar demokrata nézete ütközött össze a médiában az Orbán (áhított) eltűnését követő időkről. A DK elnöke (a Parlamentben, a kormánypártiak nélküli ülésnapon) elszámoltatást ígért. Nem forradalmat, nem (vörös) terrort, egyszerű törvényes számonkérést. TGM, a kiváló demokrata tudós és rendíthetetlen humanista nem kér a „gyurcsányi elszámoltatásból”. Attól tart, hogy az elszámoltatás majd bosszúba torkollik, amiről persze tudható, hogy az a legrosszabb és legkártékonyabb dolog.
Mellesleg Magyarország történetében csak egyetlen diktátort kergetett el „a nép”. Rákosi Mátyást. Ő olyan különleges balfácán volt, hogy a saját vazallusai is utálták. De az elkergetés még az ő esetében is csak „posztumusz” történt. 1956 októberében ő már ki volt vonva a politikai forgalomból, a szovjet távol-keleten, talán éppen a kipcsakok földjén élvezte a szoba-konyha komfortját, és írta leveleit fűnek-fának, hogy az utódai mindent rosszul csinálnak, őt visszavárja szeretett népe.
Nem állították bíróság elé, ahogyan Horthyt sem. Pedig egy nép, egy ország boldogulása azon múlik, van-e közmegegyezés a múltról. Nem mellőzhetők a tények, nem lehet azok közt szelektálni, és nem szabad az elkövetett köztörvényes bűnöket figyelmen kívül hagyni. Azzal szembesülniük kell az erkölcsileg keresztény társadalmaknak, máskülönben bármikor jöhet egy buta Horthy vagy egy hazug Orbán. De a bosszú valóban nem vezet közmegegyezéshez, pont ellenkezőleg! Emlékezhetnénk, hogy a lámpavasról 45’-ben lógó nyilas keretlegények, vagy az 56’-ban meglincselt ávósok sem tanulságot, sem közmegegyezést nem hoztak. De Nagy Imre és a többiek „törvényes” kivégzése sem.
Ha az ilyesmi valaha számítana – amit nem hiszek –, az „ország tisztességessége” érdekében két probléma megoldása elengedhetetlen. Elsőnek az, hogy mi legyen a Fidesszel; aztán az, hogy mi legyen a hűbéresekkel. Az utóbbira könnyű válaszolni: nem kétséges, ők kivétel nélkül köztörvényes bűnözők. Ezt még a „vallásos” Orbán hívők többsége is tudja, még ha nyilvánosan elismerni nem is hajlandó.
A Fidesz megítéléséhez nagyobb bátorság kell. Abban biztos vagyok, hogyha az újabb rendszerváltás után tovább működhetnek alkotmányos pártként, akkor jogállamot, demokráciát és keresztény közerkölcsöt remélni Magyarországon a legesleghazugabb önveszélyes utópia.
A szerző orvos