Mindössze a helyes értelmezési keretet kell megtalálni (kreatívabbak maguk is kialakíthatják), s rögvest kiderül, hogy ellentétben egynémely ellenzéki sirámokkal, hazánk nem a demokráciahentesek földje, hanem a szabadság üde levegőjű országa.
Amiatt kesereg például a Párbeszéd politikusa videójában, hogy a nemzeti konzultáció íveit több névvel és e-mail címmel töltötte ki online. (Persze az adatok egy része fiktív, úgyhogy elvárjuk, hogy a Nemzeti Nyomozó Iroda máris irányba forduljon, és begyűjtse a nyilvánosságban magánokirat-féleséget hamisítót, mert a szabadság mégsem jelenthet anarchiát – ezt innen is üzenjük a csúnya Bakunyinnak.) No de elemelkedve a „begyűjtési rögvalóságtól”, mit is jelent mindez? Lehetőséget, semmi mást.
Ha kormánypárti szavazó valaki, de csöppet kritikus, akkor egyszer kitöltheti a konzultációs ívet a szívére hallgatva, minden kérdéssel derülten egyetértve. Aztán szabadon (persze rövid pórázra fűzve) engedheti a hatalomjobbító énjét, és kvázi ellenzéki szavazóként kormánykritikus kitöltésbe kezdhet. Hasonlóképpen cselekedhet az az ellenzéki szavazó, aki minden pártdemagógia ellenére képes meglátni a jót – és kormánypárti énje végre támogathatja a hatalom nagyszerűségét. (Arról nem is beszélve, hogy nem csak politikai mentális egyensúly beállását szolgálja ez a modell, de a psziché egyensúlyára is vigyáz: a közéletben aktív skizofrének énjeinek nem kell többé egymással birkózniuk, mindenik szabadon tölthet.)
És senkinek ne legyen kétsége, a két kérdőív a végén összeér (hivatalosan minden anonim), hisz milyen szabadság az, ha valaki nem vállalja a véleményét. A gyávák szabadsága. Magyarország viszont az erősek földje, itt nincs osonkodás.
Ez a rezsim – ne féljünk kimondani – felszabadít. Mentesít a megfelelési kényszer alól. Mi sem bizonyítja ezt plasztikusabban a színészképzés egyértelműsítésénél. A Színház- és Filmművészeti Egyetemet alapítványi működésbe kényszerítette a hatalom (a másodlagos társadalmi hörrenések taglalását most mellőzzük), és az intézményt uraló kuratórium élére Vidnyánszky Attila került. Miközben Kaposváron a nemzeti oldal szívének eleddig kedves teátristaképzés ura szintén a Nemzeti Színház igazgatója marad. Azaz, aki a jövőben errefele színművésszé lesz, az mind Vidnyánszky köpönyegéből bújik elő. (Lelkes nyaloncok esetében más ruhadarab is szóba jöhet.)
A lényeg, hogy soha többé nem kell kettéhasadnia az ifjúi szíveknek, mondván: a nemzetet jelentő deszkákon/mozivásznakon szeretnének domborítani, ám ezt nem kurjanthatják világgá a fővárosi liberális ízlésterror miatt, sőt egész életükben színjátszásra kényszerülnek, nehogy kivetessenek ebből a szerep- és hírnévosztó közegből. (Az elhelyezkedési és egyéb sikerstatisztikákról pedig szó se essék, hisz ha nincs másik, nincs hol teljesíteni.)
Az „önmagunk felvállalása” mutatványt pedig a nemzet első embere műveli a nemzet piramisának csúcsán pipiskedve. Hamis szégyenérzetet mellőzve öleli keblére Európa (a szó földrajzi jelentését tekintve) hamisítatlan diktátorát. Hisz egy politikai páholyban ülnek Alekszandr Lukasenkóval – Putyin, Erdogan és Hszi Csin-ping mögött a második sorban. Szóval a kellemkedésnek akkor sincs vége, amikor Belarusz önkényura erős feltételezések szerint elcsalatta az elnökválasztást, és a demokráciát kívánó tüntetőket komótos alapossággal vereti véresre. (Sőt az EU attól tart, a magyar kormányfő vétózza meg az esetleges, Fehéroroszországgal szembeni szankciókat.)
De ezek olyan képmutatók sirámai, akik nem képesek elfogadni, hogy Orbán Viktor mert választani. Hiszen már az 1990-es választási kampányban is arra buzdított a Fidesz: tessék választani! Opciókat is kínált, az egyik képen Brezsnyev, a szovjet pártfőtitkár és Erich Honecker, az NDK kommunista diktátora forrt össze politikai csókban, míg a másikon egy lány és egy fiú ízlelte egymás ajkát. Szóval Orbán Viktor mert szabad lenni, és – politikai értelemben – Lukasenko diktátor szájára cuppant rá. Ez egy ilyen szabadság, egy ilyen szerelem.
