A jelenkor lassan mindenkire rányomja végzetét. Észre kellett vennem magamon, hogy sorozatokat nézek. Ugyan még nem nagy, de már szép számban. A mozi mítosza jó ideje nem hat rám: nagyon jó este, ágyban fekve, telefonon filmet nézni. Nem ropog a fülembe a popcorn. Én ropogtatom a csipszet, a parányt, nyújtózhatok, és ami a legjobb: megállíthatom a „vetítést”. Hívnak, szólnak hozzám, vécé – pause, aztán folytatjuk. Nem világos valami, elvesztettük a fonalat – pause, visszatekerés. Támad az álmosság: stop, kikapcs, a többit majd holnap. Vagy holnapután. Vagy egy hét múlva.
A különös az, hogy ebben a tunya, személyes kapcsolatban az ember, az olvasásélményhez hasonlóan, sokkal közelebb kerül a filmekhez. Nem másfél-két órája, hanem ideje lesz rájuk. Hagyja feltárulkozni a mű szerkezetét, a formai megoldásokat, a koncepciót. Ha elnehezedik a fej, nem feltétlenül az alkotó lesz a hibás. Most nem megy a ráhangolódás, próbáljuk meg később, máskor.
A filmművészet szerelmese persze ágyban fekve is idegenkedik a sorozatoktól. Bulvár dolognak tartja, sajnálja rá az estéket. De aztán itt is róluk olvas, ott is őket ajánlják, rájuk meresztődnek a szemek a családban. Hát, csak beléjük kóstol! És ha nem lesz is a rabjuk, ráérez az ízükre. Be kell látnia, hogy itt is tízes az értékskála, van műfaji kínálat, és már közel az esztétikum szférája. A ponyva alatt talán „nagyregények” érlelődnek. Telefon képernyőre, fekvőhelyzetre, ágypárnára szabva.
Csak az a baj, hogy bármennyire erőteljesek a közegek, plasztikusak, szívünkhöz növőek a karakterek, bármilyen izgalmasan fordul erre-arra a történet, a hatodik rész körül általában a fáradtság jelei kezdenek mutatkozni, takarékoskodni kell a munícióval, hogy célba vánszorogjon egy-egy évad. Ezért is kedveli meg az ember a minisorozatokat, a 3-8 részes, feszes drámákat. Áttekinthetőek, nem nyújtják magukat időhúzó mellékszálakkal és csavarokkal. Ebben a formában tudott átütő sikerré válni a Csernobil, így őrizte meg végig feszültségét a cseh Eszmélet, a Fox csatornáról szóló A legharsányabb hang, vagy egy hazai produkció, az Átok négyrészes nyitánya.
Sorozatoknál a színészekre hajlamos figyelni a néző, az ő együttesükhöz és játékukhoz kapcsolja őket. A filmes nyelv szinte tanulhatóan egységesnek tűnik, mintha mindegy lenne, ki a rendező, az operatőr, ha felkészült. Előfordulnak persze olykor tudatos art-filmes hangütések, jó példa rá az Átok vagy az Aranyélet világa. De még érdekesebb, mikor a kommersz narrációban csillan föl valami egyedi.
Néztem az Egy nagyon angolos botrány című minisorozatot, és persze a ráncosan megújuló Hugh Grantre meresztettem a szemem. Egy idő után azonban éreztem, hogy a filmes előadásmód is valahogy ismerős. Rápillantottam a stáblistára, és kiderült, a produkciót Stephen Frears rendezte. A királynő, a Tamara Drewe és sok más népszerű angol film készítője.
Sosem töprengtem Frears rendezői munkásságán, egyéniségén. Egyszerűen biztos kezű lektűrmesternek tartottam. De most világossá vált, hogy sajátos stílusa van. A közegábrázolás, a karakterépítés, a dramaturgiai szerkesztés műgondján túl olyan szinten sűrít a követhetőség megőrzésével, hogy a történet kibillen komolyságából, és egyedien finom irónia szabadul fel belőle. Egyszerre lélektani és társadalomkritikai dimenzióban.
Pereg a telómon az új sikermini, a szintén HBO GO kínálta Kvíz. Már csak azért sem lehet abbahagyni, legfeljebb három estére elosztani, mert a nálunk is legendás vetélkedő, a Legyen ön is milliomos! sikerének kezdeteihez vezet. Annak a botránynak a történetén keresztül, mikor az egyik nyertest, Charles Ingram őrnagyot csalással vádolták meg, és feleségével együtt felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték.
Ingramék máig tagadnak, és a film is bizonytalanságban hagyja a nézőt. De nem ez az érdekes, hanem a kvízőrület misztikuma. Hogy akkor sikeres egy vetélkedő, ha nem csak a tudásról, hanem a véletlenről, a szerencséről, a sorsszerűségről szól. Hiszen nincs az a lexikális tudás, amely minden kérdésre (főleg, ha semmi köze a műveltséghez) szállítaná a helyes választ. És ilyenkor marad a tippelés, a „kártyajáték” izgalma. A lényeg pedig nem az, hogyan lehet valaki – akár kisebb csalással is – véletlenül milliomos, hanem: hogyan lehet a tévétársaság biztosan milliárdos. Mert míg a versenyző csalása (mondjuk, beépített néző köhint neki a helyes válaszlehetőség elhangzásánál) a szabályok megszegése, a tévés produkcióé bele van építve a szabályokba. Ingram azért lesz gyanús, mert nyer, pedig nem nyerhetne. És ott vannak még az illegális szerveződések játékra jelentkezők műsorba ügyeskedésére, válaszadásra telefonos segítségkérésnél. meg persze a rengeteg szociális motiváció, ami reménytelen versenybe hajszolhatja az embereket. A film lendületes szerkezete keserűen finom iróniával egységben láttatja az összes szálat, problémát. Nincs is szüksége 12 részre. Én csupán egyetlen dologra tippeltem vele kapcsolatban: ezt a minisorozatot is Stephen Frears rendezte. Nyertem volna.
