Az Uránia Nemzeti Filmszínház augusztusban is folytatja A művészet templomai című vetítés-sorozatát, melynek legújabb darabja, az Impresszionista ritkaságok ötvennél több olyan mesterművet mutat be, melyeket a nagyközönség korábban nem láthatott. A magángyűjteményekben őrzött olajfestmények, többek között Monet, Renoir, Cézanne, Manet és Signac alkotásai egyszerre varázsolják el és repítik vissza a nézőt a XIX. század utolsó harmadának Franciaországába, miközben bemutatják azt a festészeti irányzatot, mely után a művészettörténetben kis túlzással: minden megváltozott.
Az olasz dokumentumfilm tehát kifejezetten exkluzív témát jár körbe, mi több, a római Palazzo Bonaparte impozáns termeiben kísér minket végig, ahol első alkalommal kerül egyszerre kiállításra a több mint ötven, magángyűjteményből származó kép. Külön említésre méltó továbbá, hogy a tárlatról annak két kurátora, Claire Durand-Ruel és Marianne Mathieu beszél, akik közül az előbbi Paul Durand ükunokája (great great granddaughter), azé a mecénásé, aki az impresszionisták indulását támogatta a XIX. század utolsó évtizedeiben. Mellettük pedig további műkedvelők méltatják a képeket, akik között szerepel művészettörténész, festő- és fotóművész, valamint egy műgyűjtő, aki már gyerekkora óta rajong az irányzatért.
Mint ahogy a filmből is kiderül, az impresszionizmus egyszerre hagyta figyelmen kívül az akadémikus festészet több évszázados szabályait, és vállalta fel az alkotói szabadságot. A művek az utóbbit szenzitív fény- és színhasználatukkal érték el, mely által nemcsak visszaadták az emberi érzékelés pillanatnyi benyomásait, de újrateremtették a kapcsolatot a természettel és általában a környező világgal is. A korabeli francia közönség az új ábrázolást azonban értetlenül fogadta, az irányzat képviselői viszont egyre inkább összefogtak és idővel csoportos tárlatuk és saját nevük is lett. Az első kiállításukat 1874-ben rendezték, melyen bemutatták Monet azóta klasszikussá vált, a Le Havre kikötőt ábrázoló Impresszió, a felkelő nap végén című művét, melyről aztán a mozgalom a nevét kapta. A dokumentumfilm is egyébként az ő művészetének bemutatásával indít, kiemelve Monet Szajnáról és a vízililiomokról festett képeit, valamint különleges, a fény hatásával játszó technikáját.
A továbbiakban a film sorra veszi a többi kortársat, így megtudjuk, hogy Pissaro képein a vidéki idill és a parasztok dolgos mindennapjai kapják a hangsúlyt, Sisley művein az évszakok váltakozása, míg Berthe Morisot intim hangulatú festményein az emberi bőr finomsága és árnyalatai. A film viszont külön kiemeli, hogy a képek ábrázoljanak bármit is, nem annyira a témaválasztásuk, hanem az alkotók egyedi módszerei különböztetik meg őket, vagyis az alkotásokat nézve nem a „mit” a kerül előtérbe, hanem a „hogyan”. És lényegében ez adja az impresszionizmus egyik báját, hiszen bár az ábrázolás során a cél azonos volt – a világ mutatása a pillanatnyi benyomások által – úgy mindegyik alkotónál más-más a színhasználat és az ecsetkezelés.
Az olasz dokufilm az impresszionizmusnak azonban nemcsak a klasszikus korszakát mutatja be, de annak további fejlődését, és hatását a többi áramlatra is. Seurat és Signac munkáit illetően például szóba kerül az irányzat egy továbbfejlesztett változata, a pointillizmus, melynek lényege, hogy a művész a vásznon már nem keveri össze a színeket, hanem helyette apró pettyeket helyez egymás mellé, melyekből a néző szemében egységes kép áll össze.
A film igazi érdeme viszont, hogy magát a mozgalmat nem önmagában, az időben lehatárolva kezeli, hanem kiemeli, hogy az a XX. századi irányzatok számára a nagybetűs kiindulópontnak tekinthető, mivel a friss festészeti módok használatával új lehetőségeket nyitott meg a következő generációk számára. Az impresszionizmus tehát lényegében feltárta, hogyan lehet másként szemlélni a világot, melyet Paul Cézanne-nak Monet művészetéről vallott híres gondolata fejez ki plasztikusan: „Monet csupán egy szem, de Istenem, micsoda szem!”
