Nálunk volt lászvegász. Azt hiszem, anyám nevezte el így a konyhánkat, amikor havonta egyszer megtelt füsttel és férfiakkal, hogy a kirakós römi valamelyik fajtáját játsszák, persze pénzben. A polgári nevelés, az úriemberség azért lászvegászba is betüremkedett, mert az volt a kimondatlan elv, hogy csak annyi lehet a tét, amennyinek az elvesztése nem tesz tönkre senkit, nem befolyásolja az életmenetet, ettől még marad a holnapi veknire, viszont mégis annyi legyen a nyeremény, hogy érdemes legyen érte küzdeni. És ez néha egyáltalán nem volt ájult nagy összeg. Minden játékos tudja, hogy a szerencsével és tudással nyert pénz minimum dupla annyit ér, csak akkor van baj, amikor ezt a közértben is szeretné érvényesíteni, hogy hát kérem, ez az ezres nem közönséges bankó, ezt én kártyán nyertem, tessék úgy számítani. (Én az első komolyabb pókernyereményemet nem is akartam elkölteni, legalábbis nem azon a hétköznapi „árfolyamon”, amit az erről mit sem tudó világ adott volna érte.)
Leginkább akkor ment a zsuka, amikor nagyapámék átruccantak Kolozsvárról, mert akkor már csak a keresztapámat kellett áthívni, meg még egy fickót, Öcsit, aki folyton az orrát szívta, ha nyerőszériában volt (és kétszer olyan hangosan, ha nem). Ő volt az egyetlen, aki csak ilyenkor bukkant fel nálunk, amúgy még húsvétkor sem, amikor pedig mindenki eljött locsolkodni. Ez volt a nagy négyes, a zártnál is zártabb kör, ők csattogtatták a köveket éjfélig, vagy néha annál is tovább. Azon az estén csak a legalaposabb indokkal lehetett bemenni a konyhába, mert a játék nem tűrte a kívülállókat. Nagyapámat is a gutaütés kerülgette, ha nagyanyám óvatosan beszólt az előszobából: Hogy állsz, Bubi? Ha megfordult a szerencséje, akkor rendszerint erre fogta, a kéretlen kíváncsiskodásra. Mert a szerencse – ezt is tudja minden zsukás – igencsak kényes természet: nehezen jön és könnyen arrébb libben, ha nem tetszik neki valami. Engem néha beengedtek kibicelni (gondolom, ez már a beavatás része volt), ám ez nem tarthatott sokáig, ugyanis tényleg vágni lehetett a füstöt, meg néha olyan mondatok is röpködtek, amelyeket másnap nagyon hosszan kellett volna magyarázni egy gyereknek. A szagok és a hangok (a kövek zörgése, az izgatottság diadalordításai és a csalódottság káromkodásai, a feszültség szinte tapintható vibrálása) mind-mind azt jelezték, hogy itt nem mindennapi események zajlanak.
A diktatúra nem nagyon adott lehetőséget a játékszenvedély kiélésére. Nemzeti sportnak a táblé (ostábla) számított. Ezt játszották úton-útfélen, parkban vagy kiránduláson, de a kilátástalannak tűnő benzinsorban is ezzel ütötték agyon az egyre hosszabbra nyúló időt. Apámnak is megvoltak a maga partnerei, és egylejes alapon játszottak. A „márc” (az a teljes győzelem, amikor az ellenfél egyetlen koronggal sem tud kiszállni) két lejt ért. Apámnak sokszor kedvezett a szerencse, ami nem akármilyen stratégiai érzékkel párosult. Ha nem ment neki, azt onnan lehetett tudni, hogy dobás előtt mindig elrikkantotta magát: Dupla! És a kockák néha engedelmeskedtek neki. Ez persze teljesen demoralizálta az ellenfelet. Nem volt ritka, hogy nagyapám egy-egy márc után dühösen csapta össze a táblét, és pár óráig mosolyszünet állt be közte és a veje között. Apám a stratégiai gondolkodás mellett leginkább épp ezt próbálta megtanítani nekem: hogyan veszít egy férfi. Mert rettentően bosszantó, amikor valaki nem veszi tudomásul a tényeket, nem néz szembe a vereséggel, szitkozódik és hisztizik, másokat hibáztat, ahelyett hogy méltósággal állna fel az asztaltól: mosolyogva, derűsen. Hogy aztán odabent mi történik, az már más kérdés. Nem kell mindennek kihallatszania. Nem volt könnyű dolga, mert nagyapám természetét örököltem, dúltam-fúltam, s bizony tanulnom kellett sok-sok szégyenteljes reakció során a vereség elviselését. Sokszor és sokféleképpen fizettem meg ezért a tanulópénzt. Ma sem vagyok olyan jó ebben, mint apám volt (aki a legnehezebb pillanatokban sem felejtette el, hogy ez játék, és nem több), de néha már kiérdemelném a dicséretét.
Arra sem emlékszem, hogy valaha dicsekedett volna. Ennyi és ennyi pénzzel jött ki lászvegászból. Mint ahogy a vereségével sem sírta tele az életünket. Ami vegászban történt, az ott is maradt. A pletykák, a politika, az élcelődések. Ez az ő világuk volt, a szabadság legapróbb szigete, ahol kedvükre színészkedhettek. Néha belehallgattam a beszélgetésükbe, de számomra akkor még teljesen megfejthetetlennek tűnt, az sem volt világos, hogy miért nevetnek harsányan, amikor nevetnek. Így szinte biztos voltam benne, hogy sosem fogom beszélni ezt a férfinyelvet. Ami szókimondó volt, vaskos és célratörő. Egyszerre teremtett szétrobbanthatatlan közösséget és bizonytalanította el az ellenfelet stratégiai kérdésekben. Azt is csak sejtettem, hogy ahol ilyen közösségek lehetnek, ott igazából sosem győzhet teljesen a hatalom. Persze könnyen lehet, hogy ez naivitás volt: nem véletlenül csak ők négyen játszhattak. Félbarátok, félismerősök, pláne idegenek nem férkőzhettek be ebbe a körbe. Mert akkor már másként kellett volna beszélni. Másként félni.
