Felhő úr papája a Fészek Művészklubban annak idején minden csütörtökön este kártyázni méltóztatott, és ezzel hitvesének – ú. i. m. excellens hősünk kedves mamájának – haragját oly mértékben maga ellen fordítá, hogy ezeken a napokon az akkor még csupán bodornyi Felhő úr legszívesebben szobanövénnyé változott volna annak érdekében, hogy a kedves mama és a kedves papa öldöklő tusakodásának nehogy boldogtalan szem- és fültanúja legyen. Ilyenkor vágyakozva tűnődött azon, hogy minő admirabilis életet folytathat egy ártatlan szobanövény az ő csöndes cserepében, hol a csúszó-mászókon és rovarokon kívül senki sem háborgatja, különösképpen nem háborgatja egy bizonyos magából kivetkezett feleség-Furia, kinek elsődleges célja a kedves Felhő-papa megregulázása vala. A nevezetes csütörtöki „kártyanapokon” a Felhő-szülők között odahaza véres kimenetelű háború bontakozott ki, és akár veszített a kedves papa, akár nyert, a kedves mama idősb. Felhő urat furiális haraggal küldte el – ad verbum! – „a büdös picsába”.
In bello nemo laetus est, mondogatták kétezer éve a latinok, és kivételesen nem volt igazuk, idősb. Felhő úr ugyanis meglehetősen boldog vala, midőn a Fészek Klubból fáradtan és megviselten, nem utolsó sorban az utolsó fillérétől megfosztván hazatért. Szeme mámorosan csillogott és máskor oly jóságos derűvel ragyogó tekintetéből a kicsiny Felhő úr a kalandregények csillapíthatatlan izgalmát vélte kiolvasni. Olyan vala akkor ő, mint csatamezőből megtérő hős, egy Odysseus, ki, íme, megjött hát hosszú vándorlásából, és kalandos útja során összehordott kincseit a rég nem látott Pénelopé elé teríteni méltóztatik.
Felhő-mama azonban egészen mást vélt Felhő-papa tekintetéből kiolvasni.
„Újabban nem csak kártyázol, de iszol is, te tróger” – mondotta haragra lobbanván Pénelopé az éjnek az ő évadján csöndben hazatérő Odysseusnak, ki ezen odiosus fogadtatástól elszomorodván a konyhába húzódott és ott defensivába vonult, mert tudván tudta, hogy most jön a java. És a java jöve! Felhő-mama hangja a magas C hangot megütvén szárnyalt a konyhaboltozat felé, mely minden bizonnyal összerezzent a hanghullámok erejétől, akár idősb. Felhő úr, aki az asztal sarkán a nyakát behúzva ült, és a vacsora úgynevezett maradékával piszmogott, a csata legtüzesebb perceiben kiürült tányérját mint pajzsot tartván maga előtt abban a reményben, hogy megtámadott személye e védekező fegyverzet mögött a Furia támadása ellen megoltalmaztattatik. Nem így történt! A nekidühödött Pénelopé csillapíthatatlan vala! Az akkoriban még bodornyi Felhő úr a sarokban kucorogván hallgatta szülei egyre hangosabb discursusát, melybe csakhamar obscaen szavak vegyültek és vágódtak a háborúzó szülők fejéhez. Mindez azonban semmiféle befolyással nem bírt abban a tekintetben, hogy idősb. Felhő úr a következő csütörtökön föl ne kerekedjék megint és el ne játsszék egy-egy este alatt usque ezer forintot. Ami akkoriban sok pénz vala! Miután gyermekéveiben Felhő úr még a játékok és más gyerekségek árában mérte a dolgok értékét, tudván tudta, hogy az ő jó édesapja kéthetente elkártyázta annak a kerékpárnak az árát, melyet a bodornyi Felhő úr nyár elején hiába sürgetett birtokba kapni.
Felnövekedvén felnövekedve Felhő úr megfogadván megfogadta hát, hogy soha életében kártyát a kezébe nem vesz, ehhez képest azon vette észre magát, hogy évek óta a Fészek Művészklubnak rendszeres látogatója egy bizonyos játék miatt, melynek neve poker, s melyben Felhő úr meglehetős jártasságot mutat, legalábbis havonta semmiképpen sem veszít többet, mint egy gyermek-kerékpár ára. Na jó, kettő. Kettő bicikli árát még eljátssza, de háromét csak ritkán, kivételes esetben, mikor jó a lapjárás – t. i. a partenairek kezében. Ilyenkor azzal vigasztalja magát, hogy ő voltaképpen a rég megkopott francia tudását porolgatja és fényesíti, a klub portásai között ugyanis van egy derék ember, ki originalice francia anyanyelvű lévén, Felhő úrral minden alkalommal boldogan trécsel, örülvén neki, hogy szülőhazája nyelvén van alkalma megszólalni. Felhő úr azonban kevésbé boldog, mert észrevevé magán, hogy amikor sokat veszít, kevesebbet beszél, ergo olyankor nem jön be az ad hoc francia lecke ára. Játék után ilyenkor megáll a Dob utca és a Kertész utca sarkán, a levegő illatába beleszippant, és amikor az esti alkonyatban szétnéz, az idősb. Felhő-papa meghitt tekintetét látja ragyogni odafentről. Ám ez az idylli phantasia-kép nem szokott sokáig tartani, oh, nem! Mert a Dob utca és a Kertész utca sarkán csakhamar rettentő szélvész támad, furiális vihar lobban az ég magasából és a megboldogult Felhő-mama hangja az égboltozatot szinte kettéhasítja!
„Újabban nem csak kártyázol, de iszol is, te tróger” – ezt az égi szózatot hallja idősödő hősünk az égből leszólni. Ám nincsen ő egyedül az utcai harcban, oh, nincs! Mert a Furia ellenében egy másik hang is szólani szokott ilyenkor, egy dörmögő, mély, ördögi hang, mely azt dünnyögi neki, hogy „nyugalom, kisfiam, jövő héten megint jövünk és ronggyá verjük őket!”.
