A koronavírus-járvány csak láthatóvá tette mindazt, ami már régóta készült. A békés növekedésre és a nemzetállamok együttműködésére épülő világrend felbomlása ugyanis nem 2020-ban, hanem már évtizedekkel korábban elkezdődött. A tőkés piacgazdaság gyökeresen átalakult, visszatért a nacionalizmus és a nemzetközi szervezetek legitimációs válságba kerültek. Az egykori jóléti társadalmat – már ahol volt – a kizárólag profit-maximalizációra törekvő kaszinókapitalizmus váltotta fel. A populisták jó ideje támadják az ENSZ vagy a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) működését, és az összeesküvés-elméletek is egyre népszerűbbek. Választások sora bizonyítja, hogy a politikamentesként eladott közösségi média a „nemzetmentőknek” kedvez. A zsúfolt floridai strandokat látva pedig az is nyilvánvaló, hogy a lakosság ismeretei a valóságról minimálisak: a legtöbben csak az ismerőseik által lájkolt véleményekre hallgatnak.
A 2008-as pénzügyi összeomlás a legfejlettebb gazdaságokat is megrengette, a periféria országai pedig kilátástalan helyzetbe kerültek. Így nemcsak a politikai üldözöttek, hanem a túlélésért küzdő gazdasági menekültek áradata is megindult a centrumok felé. A mexikói bevándorlók a pszichopata Donald Trumpot, az uniós munkavállalók a tudatlan brexitistákat segítették hatalomra. A II. világháború óta először vagyunk tanúi annak, hogy az Egyesült Államok veszélyezteti az eddig szilárdnak hitt nemzetközi rendet. A menekültválság az Európai Unió tagállamait is végletesen megosztotta. Az olaszok és a görögök hiába panaszkodnak arról, hogy nem kapnak elegendő segítséget. Igaz, a közös menekültpolitika rengeteg pénzbe kerülne. Ám Brüsszel láthatóan annak elérésére sem képes, hogy a jogállami normák semmibevételének legyen bármiféle, komolyan vehető következménye.
A koronavírus e válságfolyamatokat csak tovább mélyítette. A járvány kezelésében az európai centrumpártok eddig viszonylag sikeresek voltak, de a populisták inkább csak a bűnbakok keresésével foglalkoznak. Az „amerikai tragédia” egyre ijesztőbb méreteket ölt, ám Donald Trump igyekszik a felelősséget a kínaiakra, illetve az Egészségügyi Világszervezetre (WHO) hárítani. Nyilvánvaló, hogy a WHO ajánlásait orvosi szempontból bármikor lehet vitatni. Az ENSZ szakmai intézményét azonban politikai elfogultsággal csak a jelenlegi amerikai elnök képes megvádolni.
A kormányok felelőssége
2020-ban egyetlen hivatalban lévő kormány sincs könnyű helyzetben. Az ENSZ-nek közel kétszáz tagállama van, de alig akad ország, ahol ne a járványt tekintenék a – választások sorsát is eldöntő – legnagyobb problémának. A kormányok ugyan saját választóiknak tartoznak felelősséggel, de látniuk kellene, hogy a világjárvánnyal való küzdelem csak nemzetközi lehet. Egyelőre elkeseredett harcot vívnak a vakcina és/vagy a hatékony terápia birtoklásáért. Mindez azért tévút, mert az egyes országok esélyeit a saját gyártási kapacitásuk nagysága, illetve vásárlóerejük határozza meg. A reménykedő polgár a napi híreket hallva már a heteket és a hónapokat számolja. Azt viszont még senki nem tudja, hogy a majdani gyógyszerek elosztása milyen újabb globális konfliktusok forrása lesz.
A gazdasági verseny jótékony hatásairól a tudós szerzők talán már mindent megírtak. A mostani nehéz időkben végképp nem illik a monopóliumok hatalmáról beszélni, de a piaci újraelosztást abszolutizáló elveket érdemes lenne felülvizsgálni. A világméretű terápia ugyanis csak a tudományos világ és a kormányok – eddig soha nem látott – összefogásának eredménye lehet.
Első „összkormányzati” lépésként talán az Egyesült Nemzetek Szervezetét kellene megvédeni. Azt senki nem várhatja, hogy egy ország az Egyesült Államokhoz fűződő gazdasági és egyéb kapcsolatait kockáztassa. A diplomácia lehetőségeit azonban lehetne használni. Az EU állam- és kormányfői egységes fellépéssel még a jelenlegi helyzetben is sokat tehetnének. 2020. március 26-i közös nyilatkozatukban már megköszönték mindazok hősies munkáját, akik – saját életüket is kockáztatva – másokat védenek. Talán most jött el az ideje annak, hogy felkérjék a WHO-t: tegyen szakmai ajánlásokat a nagyon várt oltóanyag (gyógyszer) elosztási elveire. A javaslat arról szólna, hogy a – veszélytől függően – a védelemben kinek, milyen sorrendben kell majd részesülnie. Akár az ENSZ Biztonsági Tanácsa is foglalkozhatna azzal a kérdéssel, hogy az államok hogyan oszthatnák meg méltányosan a gyógyításhoz szükséges hatalmas terheket.
Naivitás azt hinni, hogy a járványügy nem politika. Az azonban mégis elvárható lenne, hogy a korlátozó intézkedések sorsáról ne kizárólag pártpolitikai szempontok alapján döntsenek. Persze nemzeti konzultáció keretében is felmérhetők a lakossági igények: ez inkább csak nevetséges. Az viszont már az emberéletek felelőtlen kockáztatása, ha egy kormányfő maga dönt az egyes országok veszélyességének mértékéről a járványügyi szakemberek helyett.
A nagyvállalatok felelőssége
Mint utaltunk rá, a „kaszinókapitalizmus” diadalútja jó negyven évvel ezelőtt kezdődött. Az akkortájt divatossá váló deregulációs kampányok következtében a közérdeket védő állami szabályozás mindenhol meggyengült. Az amerikai bankfelügyeleti tevékenység például 2008 előtt szinte megszűnt és a jövedelmi különbségek az egész világon drámai mértékben nőttek. Ma már közhely, hogy a mindezt kiváltó neoliberális kurzus eddigi legnagyobb haszonélvezői a globális világcégek. Ugyanakkor az is látható, hogy a gazdasági migráció – hasonlóan a klímaválsághoz – idővel kezelhetetlenné válhat. A koronavírus következtében a világgazdaság leállása (legalábbis tartós lassulása és az ezzel járó növekvő munkanélküliség) nem látszik elkerülhetőnek. A gazdasági bajok számos országban növelik a feszültséget és utcai zavargásokhoz vezetnek. Így tettek nélkül semmit nem jelent, ha a tőke társadalmi felelősségvállalásáról Zuckerberg és mások – úgy általában – beszélnek.
A világ-GDP elosztásában meglehetősen nagyok a különbségek. A Föld országainak kormányzati kiadásai a globális össztermék 40 százalékát sem érik el. Hozzájuk képest a nagy nemzetközi szervezetek kifejezetten szegények: köztudott például, hogy az Európai Unió költségvetése a tagállamok együttes nemzeti jövedelmének 1 százaléka körül mozog. A WHO programokra épülő büdzséje ennek is csupán a töredéke. Így a megtermelt összes jövedelem mintegy 60 százalékát a gazdasági szereplők, vagyis a vállalati szféra döntéshozói osztják el. Ezért indokolt lenne, ha mások is követnék Bill Gates példáját és dollármilliárdokkal támogatnák a járvány elleni küzdelmet.
A nagyvállalatok persze nemcsak a gigantikus védekezési költségek megosztásáért tehetnek többet. A járványtól való félelem köztudottan agressziót és gyűlöletet szül. Ezért kifejezetten örvendetes új jelenség, hogy a világ legnagyobb vállalatai hajlandóak fellépni a közösségi médiát elárasztó álhírek, a gyűlöletbeszéd és a rasszizmus ellen. Az Unilever például az év végéig felfüggesztette hirdetéseit a Facebook, az Instagram és a Twitter platformjain. A hírek szerint példáját világcégek tucatjai (többek között az Adidas, a Coca-Cola, a Ford, a Levi Strauss) is hajlandóak követni. E mozgalmat látva talán még az sem zárható ki, hogy 2020-ban az „emberarcú kapitalizmus” megszületésének lehetünk tanúi.
Az EU felelőssége
Az állam- és kormányfők júliusi ülésükön elfogadták a hétéves költségvetés és az újjáépítési alap számait, ami valóban eredmény, miután a járvány drámai módon sürget. A csúcstalálkozó előtt még úgy tűnt, hogy Európában végre megmozdul valami. Legalábbis öntudatos nyilatkozatokban nem volt hiány. Vera Jourova, bizottsági alelnök például állította, hogy a költségvetés nemcsak a pénzről, hanem az értékekről is szól. Ezért a jogállamisági mechanizmust a magyar miniszterelnök kedvéért nem fogják feláldozni.
Az elfogadott 67 oldalas dokumentum a jogállam fontosságát annyira „aláhúzta”, hogy a kifizetések feltételekhez kötését – mintegy 4 sorban – már csak a melléklet tartalmazza. A csúcstalálkozó sikerét zajosan ünneplő politikusok Európa XX. századi történelméből láthatóan semmit nem tanultak. A II. világháború győztesei a világégés előtt is próbálkoztak paktumokkal. Mégsem sikerült megállítaniuk azokat, akik a liberális demokrácia megsemmisítését tekintették egyik legfontosabb céljuknak.
Az Európai Tanács (EiT) ülése előtt sokan bíztak a német elnökségben. Ők továbbra sem akarják elhinni, hogy az Audi és a Mercedes üzleti érdekei a jogállami értékeknél fontosabbak. Az örök optimistáknak előbb-utóbb be kell látniuk, hogy a történelem történik. Ettől persze még remélhetik, hogy az Európai Parlament a végszavazáskor az EiT szégyellni való jogállami kompromisszumát nem fogja támogatni.
Közhely, hogy a remény hal meg utoljára. Az EP-képviselők július 23-án nagy többséggel elutasították a jogállami feltételek semmitmondó kezelését. Emellett azt is világossá tették, hogy a költségvetési csomag elfogadásához jelentős módosításokat várnak. 465-en felelősnek érzik magukat Európa jövőjéért. Példát mutattak az Európai Tanácsnak.
