Bizonyos értelemben nyári olvasmányként tűnik fel a 14 novellát magába foglaló Balaton című kötet, valamilyen vonatkozásban mindegyikben megjelenik vagy az elbeszélés terepéül szolgál a tó. Eleve tematikus gyűjteménynek íródott vagy az egyes írások egy idő után egyfelé konvergáltak?
Jó ideje könyvekben gondolkodom, nem pedig különálló történetekben. A Sovány angyalok megjelenése után 1-2 évvel a ma legismertebb „balatoni író”, Podmaniczky Szilárd kért fel, hogy írjak a Balatonról az általa szerkesztett SiópArt című folyóiratba – nem is tudva, hogy a gyerekkoromban ez volt a legfontosabb hely, a legörömtelibb és egyben a legdrámaibb kalandok terepe is. A Piócák című novellát küldtem el neki. Interjút is készített velem a tóhoz fűződő viszonyomról, s ezek után kristályosodott ki bennem a gondolat, hogy a következő kötetem Balaton-központú lesz.
A Balatonhoz fűződő meghatározó viszonya engem is érdekel, de ahogy az első novella, a Honeckerpapucsok erős felütése – „Az NDK-val együtt tűnt el a Balaton” – is cezúrával él, úgy én is egyfelől a ’89 előtti, gyerekkori, másfelől a már felnőttként, akár két kisgyerek édesanyjaként megtapasztalt élményeire lennék kíváncsi.
„Anya, én olyan szomorú vagyok, mindig megkönnyezem, amikor ott kell hagyni a Balatont” – mondta a kisfiam, amikor idén elutaztunk Révfülöpről. Ez alapján is azt gondolom, igazából nincs különbség, hogy a ’80-as években vagy 2020-ban megy le az ember a Balatonra. Ráadásul nagyon hasonló a helyzet, hiszen ma is a magyarok háromnegyede itt nyaral, már aki megengedheti magának egyáltalán a nyaralást. Pontosan úgy, ahogy a ’80-as években. A tóhoz való érzelmi viszony a döntő. S ez nem valamilyen ökológiai érdeklődés a nádasok és az állatviláguk iránt, hanem egyszerűen a szabadságot jelenti – ezért is került rá a könyv borítójára: ez a szabadság könyve. Amúgy a borító a Balaton kockacukor korabeli mintázata. A Kádár-korra eső gyerekkorom fullasztó közegéből kiszabadulva, a tó partján valami egészen nagyszerű dolgokat élhettem meg. A Balaton ideális egy gyereknek, hiszen a vize selymes és langyos. Nem hideg-jeges, nem sós, nincsenek benne ragadozók, órákig fürödhetsz és úszhatsz is benne, mert nincsenek áramlatok, lökések, hínárkötegek. Nem csap a sziklához a víz.
Arra már felnőttként jöttem rá, hogy társadalmilag is mennyire érdekes volt: kikkel, milyen családokkal kerülhettünk ott kapcsolatba, hogyan lett valakinek nyaralója, miért tartották fontosnak a németek, hogy újra és újra eljöjjenek?… Nekünk Siófokon volt a nyaralónk, itt volt az első diszkó, az első dj-k, itt vehettél először menő nyugati cuccokat a ’80-as években – ahogy nagyvonalakban az Ötvös Csöpi-filmek is mutatják. A szerelem, párkapcsolat és az ártatlanság is a tóhoz köthető, a bőr és a víz, a piócák húzogatása, az iszapbirkózás, sátrazás. Az agyagos pocsolyák.
Ma már ebből nincs semmi, a nádasok nagyrészt eltűntek, a partot lebetonozták, nincsenek se nyugat-, se keletnémetek, a nyaralók szociológiai összetétele is megváltozott. De az érzelmi viszony most is erős, tehát nekem íróként könnyű volt előhívni az emlékeket. Amit viszont előhívtam, idővel épp az ellenkezője lett: szenvedélyes, de drámaian fájdalmas. Összesűrűsödik benne a kor sovány levegője.
És a novellákban részben érvényesülő gyerekperspektívát mennyire volt könnyű létrehozni?
A magyar irodalomban az utóbbi időben rendkívül közhelyessé vált ez a gyermeki szemszögből való ábrázolás, én ettől kifejezetten ódzkodtam, kerülni próbáltam. Számomra az volt a fontos, hogy inkább ábrázoljon ez a hang, mint hogy ezt a hangot megteremtsem. Nagyon jó gyereknyelven beszélni, tisztán, élesen és némileg redukáltan – nálam ez a nyelv volt meg először. És hát szerencsés vagyok, mert van két tízéves gyermekem, akiket egész nap hallhatok.
Térjünk egy kicsit vissza a habokba: mikor úszta át először a Balatont?
Amikor abbahagytam a versenyúszást, évekig nem mentem medencébe. Megundorodtam a klóros víztől, ám egyszer az egyetemista barátaim, akikkel együtt nyaraltunk, rávettek, hogy ússzuk át a tavat. Aztán többször részt vettem a Balaton-átúszáson. Már régóta terveztünk gyereket a férjemmel, de csak nem lettem várandós, így az egyik átúszás előtt megfogadtam, ha ez sikerül, az is fog! Erre már kifejezetten rágyúrtam, edzettem, hogy jó időt ússzak, Risztov Éva nyert abban az évben, fél órát vert rám. Ráadásul mindjárt ikerterhes lettem. Szóval tényleg sokat köszönhetek a Balatonnak.
Szép, mitikus kapcsolat. Ezek szerint a könyv mottója a tó keletkezéséről sem véletlenül mitológiai.
Gyerekként nemcsak a nyaralónkba, de a SZOT-üdülőkbe is eljutottam, ott pedig a kultúrafelelősök annyiszor elmondták a könnycseppekből való keletkezését, hogy adva volt a metafora.
Mielőtt teljesen elringatnának bennünket a hullámok, a novellákban a nosztalgikus érzések felelevenítése mellett hullát sodor partra a víz, egyéni és közösségi traumák, személyes veszteségek, szabadság iránti vágyak, hatalmi kegyetlenkedések, abszurd helyzetek, alkoholizmus, homoszexualitás témái kerülnek felszínre. A magyar tenger tragédiák színhelye is, vagy maga a tragédia. Mintha lebontani igyekezne mindenfajta turisztikai imázst.
Nem volt tudatos, de valóban, a Balaton lehet veszélyes és tragikus is. A magyar társadalomban a nők többsége a szüzességét is a Balatonnál veszti el. Ezt most képletesen értem, vége az ártatlanságnak, a tópart a társadalmi visszásságokkal is szembesít. Szenvedéllyel, betegségekkel, elfordulással, agresszióval, vetélkedéssel. Itt szembesültem először az alkoholizmussal… Egy balatoni nyaraló, ahol az egész nagy család – 16-20 ember – együtt üdül egész nyáron, összezárva, sűrű mikroklímával bír. Amikor ezekből építkezve megírtam a novellákat, akkor láttam csak, hogy mennyire nyilvánvalóan fonák történetek kerekedtek ki a gyerekkor eseményeiből – és örültem neki. Arra azért ügyeltem, hogy sértődés ne legyen belőle, ezek az elbeszélések koncentrált fikciók.
A nagyapa figurája is, aki visszatérő alakja a novelláknak és egyfajta mentor funkciót lát el az elbeszélő (kis)lány mellett?
Ő igazán valóságos, tapintható. Nagyapám 1986-os halálával olyan trauma ért, hogy hosszú ideig alvási gondjaim voltak. Nehéz volt egyedül feldolgozni és elviselni a halálát, túl sok minden tapadt hozzá, projektáltam, egyedül maradtam, fáztam. Akkor jöttem rá, milyen nagyon fontos volt számomra. A pénzét a hatalmas könyvtára bővítésére fordította, rengeteg könyvet, novellát, verset felolvasott nekem. Rendőrorvosként a Belügyminisztériumnak dolgozott 1948–1951-ig, miközben – és miután főleg – meggyőződéses antikommunista volt. Anyukám elmondása szerint ő helyszínelt Zöld Sándor belügyminiszter halálánál. A sportban is rendkívül támogató volt, a nagyanyámmal mindig elkísértek a versenyeimre.
Szerepel a kötet egyik különösen kiemelkedő novellájában is, az ötvenes évek elejére visszautaló Kanálislányban, ami egy gyerekgyilkosságot ír le, méghozzá valósnak tűnő dokumentumok, orvos szakértői vélemények beidézésével. A Nyitott mondatban megjelent (2020. április 17.) Réce Anna, 1951 című elbeszéléssel egy tendenciára mutat – esetleg egy következő könyvre?
A stég című novella kapcsán, ahol a helyszínelést a nagyapa végzi, érdekesnek tűnt továbbkutatni az 1948–51 közötti rendőrorvosi ügyeit, de a levéltárban név alapján nem lehetett tájékozódni, így sok doboz iratot át kellett lapoznom. Egy konkrét eset érdekelt, amiről annak idején otthon is mesélt: TF-es vagy műegyetemista sportoló lányok összefogtak és meggyilkoltak egy trafikost a Gellért-hegy környékén, miután az szexuális szolgáltatásokért cserébe nyugati árucikkekkel fizette ki őket. Ezután kerültek elő a női sorsok, ahol a nagyapám halottszemlézett – ilyen volt a Réce Annában megírt történet is –: a korban rengeteg nő nem tudta máshogy megoldani az igen komoly egzisztenciális problémáját, csak úgy, hogy megszabadult a gyermekétől. Több ezer oldalam van most ezekről az ügyekről.
Akkor némi megnyugvásként az eljövendő kötetről térjünk vissza egy múltbeli könyvre: a Rongyos ékszerdoboz úti jegyzetei az új kiadásban már bővültek. Nem mindennapi helyekre utazik rendszeresen, de minek köszönhetően, mi hajtja?
Paul Celan költészetével foglalkozva kerültem kapcsolatba az egyetemünk kulturális és vizuális antropológia tanszékének kutatóival, akikkel aztán többször is elutaztam a költő szülőföldjére, Bukovinába – majd egyre tovább, kelet felé, a Kaukázusba. Rengeteg biztatást kaptam a folytatásra, amikor az irodalmi útirajzaim megjelentek. Nekem is egyre fontosabbak lettek ezek az utak, sokat tanultam az antropológusoktól, ezekkel az utazásokkal olyan világ tárul fel előttem, amiről a magyar irodalom szinte egyáltalán nem közvetít: a volt szovjet tagállamok, Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán társadalmairól, lakóinak életéről.
Ahogy azonban a Balaton-könyv sejtetni engedi, a ’80-as években mindenki számára vágyott Nyugatra is eljutott, a Csendes-óceán partjára – ahol a víz sós, cápáktól hemzseg…
Tavaly a családdal fél évet töltöttünk Kaliforniában, a Balaton-könyv jelentős részét ott írtam. Illetve a Duna partján, ahol ma élek. Így volt alkalmam összevetni azokat a képzelgéseimet, amiket a ’80-as években a tó partján gondoltam Amerikáról és az óceán vízéről, a valósággal. Vagy az indiánozásainkat, aminek alapját a szocialista indiánfilmek képezték, a valódi rezervátumok világával. Ami az óceánt illeti, úszni tényleg nem tudtam benne, ahogy a Balatonban, az áramlás minduntalan a sziklákhoz vetett, majdnem komolyabban is megsérültem. Nem ugyanaz a világ.
