Korszakos módosításról határozott a labdarúgás nemzetközi szabályalkotó testülete, az IFAB 1970 nyarán. Akkor, éppen ötven évvel ezelőtt vezették be, hogy a hosszabbításban is döntetlenül végződő mérkőzéseket tizenegyesekkel döntsék el. Visszapillantva nem túlzás állítani, forradalminak bizonyult a változtatás. Fél évszázad felejthetetlen pillanatai tanúskodnak erről, nélkülük a foci ma nem volna az, ami.
Pedig nem elsősorban az volt a szándékuk a szabálykönyv urainak, hogy érdekfeszítőbbé tegyék a végjátékot. Praktikus okok kényszerítették őket. A futball, a televíziós közvetítések általánossá válásával, kezdett modern üzleti vállalkozássá alakulni. A döntetlen meccsek újrajátszása, ahogyan a régi úri Angliában csinálták, már nem működött a szoros versenynaptár mellett. A másik lehetőség, a pénzfeldobás ellenben inkább szerencsejátékhoz, mint komoly sporthoz méltó, főleg ha nagy összegekről van szó. A büntetők észszerű kompromisszumnak tűntek.
Új, klasszikus műfaj született: a tizenegyespárbaj. Az 1976-os Európa-bajnokság volt az első világverseny, ahol így dőlt el a finálé. Nem is akárhogy. Antonín Panenka találata aranyat ért Csehszlovákiának. Ráadásul a cseh középpályás olyan pimasz mozdulattal pörgetett alá a labdának, hogy azzal megörökítette a nevét: a trükköt azóta is „panyenkázásnak” hívjuk. Tragikus hősöket is láttunk. Jó csatár volt a szegény olasz Roberto Baggio, mégis minden focirajongónak az a pillanat jut eszébe róla, ahogy az égbe lövi a labdát a 94-es világbajnoki döntőben a brazilok ellen. (Akkor kivételesen magyar szereplő is volt a pályán, a remekül bíráskodó Puhl Sándor személyében.)
Gyakran a kapusok viszik el a show-t. Aki jókor véd, egy csapásra klublegendává vagy nemzeti hőssé emelkedhet. Helmuth Ducadam (Steaua Bukarest, 1986), Oliver Kahn (Bayern München, 2001), Jerzy Dudek (Liverpool, 2005). Vagy éppen Disztl Péter (Videoton, 1985). A sor tetszés szerint folytatható. Újabban laptopon mutatják meg a kapusnak az erre az esetre előkészített videót, melyik ellenféltől mire számíthat. Az edzők ezért néha olyan játékosokat jelölnek, akik ritkán rúgnak élesben, ami persze szintén kockázatos. Taktikai húzássá vált, hogy a hosszabbítás utolsó pillanataiban direkt a tizenegyesekre cserélnek (Tim Krul, Hollandia, 2014).
A párbaj feszültsége néha még azt is beszippantja, akit nem érdekel a foci. Hogy személyes példát meséljek, magával ragadta Berlinben élő pszichoterapeuta nagynénémet is a 2006-os vb idején. A németek, a tizenegyesek koronázatlan királyai, túljártak az ellenfél eszén. Látványosan cédulát nyomtak Jens Lehmann kapus kezébe, mintha előre tudnák, melyik argentin hova rúgja a tizenegyest. Bejött, a dél-amerikaiak elbizonytalanodtak, hibáztak. Eszter tánti pedig behatóan elemezte a történteket szakmai (azaz pszichológiai) szempontból.
Ezzel megelőzte korát: az angol válogatott csak a legutóbbi, 2018-as vb-n fordult segítségért szakemberhez, hogy leküzdje hagyományos tizenegyespárbaj-fóbiáját. Egyetemi kutatók fantáziáját is megmozgatta ennek a műfajnak a tudománya. Felvételek ezreit elemezve vizsgálták, létezik-e tökéletes, védhetetlen lövés, illetve honnan tudják a híres „tizenegyesölők”, merre mozduljanak a gólvonalon.
A statisztikusok szerint a profi futball leghosszabb párharcát Afrikában, egy namíbiai kupamérkőzésén vívták, 2005. január 23-án: 17-16-ra győzött a KK Palace csapata, ehhez a játékosoknak 48, azaz negyvennyolc tizenegyest kellett elvégezniük. Mennyi ideig tartott, nem tudom megmondani; nem csodálkoznék, ha a vége felé unták volna már. Ám ilyen csúfság nem sűrűn esik meg.
A „szétlövés” fél évszázad alatt létfontosságú látványelem lett, csúcspont: igazából már el sem tudjuk képzelni, milyen volna nélküle egy nagy nemzetközi torna vagy kupasorozat. Tizenegyespárbajban színház igazán a foci, van minden: spagellitábbal zavaró kapus, összekapaszkodó csapattársak, babonásan hátat fordító edzők és szurkolók, könnyek, gyepre boruló vesztesek, extázisban ünneplő győztesek. Ahogy anno a felejthetetlen Knézy Jenő mondta: micsoda dráma!
