„A szépfejedelem… az unalom királya: a politikai unalomnak egyedül ő parancsol. Azért jött, arra van elhívatva, hogy a populáris művészet szórakoztató eszközeivel legyőzze az unalmat az államban. Épp ezért a legnagyobb veszély, ami a szépfejedelem hatalmára leselkedik – az unalom. A legnagyobb bűn (nem is bűn, egyenesen hiba!), amit elkövethet, hogy unalmas. Mindent megbocsáthatnak neki, csak ezt nem!” - írta Szilágyi Ákos az Állam és unalomban.
Orbán Viktor unalmas
Orbán Viktor megbocsáthatatlanul unalmas. Egyáltalán nem szórakoztató. Nem érdekes. Unalmas, ahogy hatalmaskodik. Ki lepődik meg, ha bármire fölhatalmazza magát? Unalmas, ahogy lop. Kinek újdonság még, hogy a válság közepén három összefonódó családnak jutnak százmilliárdok? Valamennyi trükkjét ismerjük. Összes szófordulatát kívülről – igen: Soros, Brüsszel, migráns, liberális és megint elölről – tudjuk, tudjuk és tudjuk. Félni tőle – unalmas. Gyűlölni – unott dolog. Szeretni – ásításig. Hazugságon kapni – érdektelen. (Ha egyszer igazságon kapnánk, az lenne meglepő!) Külsője unalmas. Belsője unalmas. Képét leszarták a legyek. Érdekelne-e a véleménye, ha nem lenne hatalmon? Kíváncsi lennél, mit gondol a világról, ha nem uralkodna fölöttünk?
Putyin és Vučić, Kaczyński és Erdoğan is pokolian unalmasak. Putyin a maga végtelenül elhasznált és brezsnyevizálódott uralmát azzal próbálta érdekessé tenni, hogy a lehető legdurvább szavazási komédiával Oroszország örökös urává tette magát. A szerb Vučić, miután figyelmesen tanulmányozta Milosević és Orbán hatalomtechnikáját, egy korlátlan propagandagépezettel és megosztott ellenzékkel szemben jól látható csalással választást nyert. Kaczyńskinél is unalmasabb bábja, a „térdeplő Duda”, az érdeklődést nemcsak állandó falusi térdre hullásával igyekezett fölkelteni, hanem buzizással és zsidózással, s így győzött egy arasznyival.
Miért ennyire nehéz rendszert váltani az autokráciából a demokráciába? Miért volt könnyebb leváltani a 89-90-es rendszerváltások rendszerét autokráciákra? Lehet erre egyszerű és kézenfekvő választ adni: nem nekünk, kelet-európaiaknak találták ki a demokráciát. A tekintélyuralmat, legyen az Horthyé vagy Kádáré, Piłsudskié vagy Gomułkáé, Antonescué vagy Ceauşescué, lehet, hogy unjuk, nehezen viseljük, de féljük és tűrjük: ez az otthonunk. A demokráciát, a szabadságot nem unjuk, nem félünk tőle, csak éppen idegen nekünk, migránsok vagyunk. Hazánk az autokrácia. Hazátlanokká leszünk a szabadelvű demokráciában.
Ha intézményeinket demokratikussá és jogállamivá teszik külső hatalmak vagy tesszük mi magunk, nem találjuk meg benne magunkat. Hiányzik hozzá a demokratikus kultúránk, a jogállami civilizációnk. S mire felnő egy valamirevaló demokráciában szocializálódott, jogain és kötelezettségein nevelkedett nemzedék, apáik megcsonkították és lerombolták a demokratikus intézményeket. Itt kínlódunk hosszútávon az 1820-as évek, a reformkor óta a nyugati típusú rendszerváltással, hol közelítve, hol távolodva tőle. Nagy reményekkel vágtunk bele középtávon, 1989-ben. S végül a legújabb tekintélyuralmi rendszerrel szemben gyürkőzünk immár egy évtizede – eredménytelen.
A szabadság fölfelé tolt, s lefelé görgő sziklája
Minden nap fölfelé kell taszigálnunk a szabadság és a demokrácia nehéz szikláját. Hiába gondolták az angolok, hogy eleget taszították ők már századokon keresztül, fönn marad az már a csúcson. Dehogy maradt! Úgy görgött lefelé a Brexittel, hogy leverte őket a lábukról. Hiába vélték az amerikaiak, hogy a világ példájául szolgáló demokráciájuk soha többé nem kényszerül fölfelé izzadó és lihegő nyomakodásra, a gyűlölködő választóik egyik fele, egy korrupt bohóc vezetésével lezúdította sziklájukat a mélybe. Nincs okunk kelet-európai sorscsapásról beszélni. Nálunk sokszorta régebbi demokratikus és jogállami intézmények roncsolódnak össze, s demokratikus civilizációk tapasztalják meg az autokráciák kísértését. S bizony a briteknek és az amerikaiaknak legalább olyan nehéz rendszert váltani, mint nekünk. Nemcsak Trumptól és Johnsontól kell megszabadulniuk, hanem az általuk teremtett intézményi környezettől és politikai kultúrától.
A parlamentekben nem képesek a liberális demokrácia felé tartó pártok megszerveződni, egységre jutni, s a parlamenti ellenzék hatékony szerepét eljátszani. Az autokrácia az állampárt és államhatalom központosítása révén lehetetlenné teszi a parlamenti demokrácia működését. Az elmúlt húsz év azt bizonyítja, hogy a hagyományos párt-összeütközéseknek a parlamentekben szinte sehol nincs jelentősége Európában. Nem a parlamentekben dőltek el a nagy kérdések: a gazdasági válságra adott válaszok 2008 idején, a menekültválság megoldása, a klímaválság ügyei, a világjárványra adott egészségügyi, gazdasági és közigazgatási megoldások. És nem voltak képesek sehol az alkotmányos intézmények – az alkotmánybíróság, az igazságszolgáltatás intézményei, a nemzeti bankok – megállítani a hatalmi önkényt, legfeljebb göröngyösebbé tették a jogállamok leépítésének útját. A civil utcai mozgalmak, lázadások újra meg újra eljuttatják a demokratákat a hatalom kapujába, de vagy azért nem tudnak belépni, mert párttá szerveződni, vagy mert összefogni képtelenek.
Jó példa erre Szlovákia, ahol a Mečiar-rendszer elleni tüntetések végre elvezettek a rendszerváltás első lépcsőjéhez, a Dzurinda-kormányhoz, az EU-ba való bejutáshoz. Amikor visszazuhantak a Fico-féle „mélyállam”, vagyis a korrupt állampárt, titkosszolgálatok, rendőrség, ügyészség, bíróság és a bűnszervezetek piszkos szövetségének világába, egy látszatdemokráciát teremtettek. A Kuciak-gyilkosság miatti, a sajtószabadság melletti tüntetések csak arra voltak képesek, hogy a politikai súly nélküli, demokrata államfőt megválasszák, de arra nem, hogy az ellenzéki erők erős párttá szerveződjenek, vagy legalább összefogjanak és Szlovákiának tartós demokratikus rendszerváltást hozzanak.
Hasonlóképpen, Románia átmenetileg kimászott a kilencvenes évek végén a rendszerváltás partjára, csakhogy az autokrata államgépezet, a titkosszolgálatok és a velük összefonódott igazságszolgáltatás fenntartotta az oligarchikus és korrupt rendszert. A tömegmozgalmak hol a politikai baloldalt próbálták helyzetbe hozni az autokrata egyeduralomra törő Başescu elnökkel szemben, hol a politikai jobboldalt Johannis megválasztásával, az oligarchikus baloldal ellenében. Az ellenzéki szavazók, a változást kívánók többször is megvoltak, de vagy nem jutottak be a politikai osztályba, vagy a politikai osztály jelöltjei bizonyultak gyengének.
Fellángolások
A magyar utcai mozgalmak 2010 után az orbáni rendszerváltás, majd az orbáni autokrata rendszer ellenében becsületes, három-hónapos fellángolások után elaludtak. A rendőr és tűzoltó, a Milla, az egyetemista, az internetadó elleni tüntetések, a kockás inges tanárellenállás, a civil jogi, az európai ügyészségért, a CEU és az MTA megmentéséért folyó tüntetések mind-mind reményeket adtak, hogy aztán átadják helyüket a közönynek vagy a kétségbeesésnek. Hiába született meg a demokratikus választói többség, először 2012 őszén, Bajnai zászlóbontásakor, majd 2016 tavaszán Botka László körül. Az ellenzéknek rendszert és nem kormányt kellett váltani. A megújulás nélküli pártok tettek róla, hogy az ellenzéki, rendszerváltásra is hajlandó választói többség, pártok között megoszló kisebbséggé legyen. A harmadik ellenzéki többséget 2019 őszén végre sikerült Budapest és a nagyvárosok átvételére váltani. A választói többségnek azóta nem volt oka megszeretnie az önérdekét néző uralkodót és embereit. Unatkozik. Itt tartunk most – a gazdasági és politikai válság előtt.
„elöl a Hátul kullog. / mögötte megy Előtte.”
