31. Csillagóra
Egyik reggel, ahogy fáradtan, elnyűtten kelek fel,
a folyosóról már hallatszanak be a zajok.
Automatikusan a másik ágy felé fordulok,
de az ágy üres. Tekintetemmel Andort keresem gyorsan,
csak kint találom meg, a folyosón, fürdőköpenyben és
papucsban támasztja a falat. Kint áll a fél intézet,
nézem, mi az a műsorszám, ami ekkorát arat.
Hát mi más, Törecsek szalad a folyosón, ugrál
a fekete-fehér köveken, járólapokon (egyszer
kiigazított: hideglele burokkolat, hogy szakaszszerűen
így mondják, ne bohóckodjak azzal, hogy járólap,
pláne, hogy kövek), egyszóval, szökell a folyosón,
a fürdőköpeny alatt garbó van, alul melegítő,
kezében habos, csöpögő szivacs. Amikor meglát,
hozzám szalad oda, a kezemet fogja meg, azt szorongatja,
Csillagóra, csillagóra!, ezt az egy szót rikoltozta
élénken izzó, lázas, nagy szemekkel, rángatott, hogy
az ablakhoz lépjek oda, menjek el addig,
és legyek szíves, egy pillanatra csak, de kukkantsak ki.
Megteszem, baszott hangulatom ellenére, persze, hogy
megteszem neki, annyira lelkes, izgatott. Kinézek.
Egy autóra mutogat, az egyik dokié, azért parkolhatott
be a parkolókon túl, hátra az udvarba. Törecsek most
azt mutogatja, folyamatosan simogatja közben
a karomat, hogy lemosta, lesuvickolta az autót,
hogy látom-e, hogy mennyire értékelem, mert ő
„csillogóra” mosta. Addig sikálta, ő azt a szót használta,
hogy suvickolta, amíg az autó nem lett hibátatlan, amíg
csillagóra nem sikerült. Azután, gondolom, rohant befelé,
repült, hogy elújságolja, arcáról a derült félvigyort
letörölni sem lehetett volna, még ha akarta is volna valaki,
egyre csak kurjongatta, csillagóra, csillagóra, hogy olyanra
sikerült, hogy makulátlan lett, nézett rám óriásra nyílt szemekkel
és mutogatott az autóra. És én azt éreztem, hogy bár
a fél osztály kisereglett a folyosóra, ő hozzám jött.
Kimondottan nekem újságolta el a hírt, hogy ő hasznos lett.
Hogy ő ügyes volt. Ahogy ott álltunk az ablaknál,
büszkén felnézett rám, és rápacskolt a kezemre.
Hogy ha úgy adódik és szükség lesz rá, efféle szép
teljesítményre számíthatok majd én is tőle.
37. Mentő jön
Egyik nap szirénázásra ébredtem. Szar volt,
mert pár napja csak, hogy enyhült, elmúlt
az alvászavar. Hogy egész nap csak aludtam volna,
kóvályogtam összevissza, este aztán hamar
megébredtem, és onnantól már csak forgolódtam,
izzadtam és hajnal három körül már rendesen féltem
is. A szokásos. A halálfélelem. Nem tudtam átaludni
az éjszakát, így hát leverten, fáradtan ébredtem.
Amikor a mentő jött, végre aludtam megint.
A szirénára és a folyosóról behallatszó kapkodásra
felriadtam. Olyan volt, mintha átjött volna a valóságba,
az ébrenlétbe a félelem, a gonosz, amit álmodtam.
Zavart volt a levegő, vibrált a légkör. Féltem,
hogy én halok meg, hogy értem jött a mentő.
Aztán kitisztult az agyam: a zajok távolodtak,
nem nyitott be senki. Ettől megnyugodtam annyira,
hogy legalább a szobában körbenéztem. Andort
megint nem találtam, úgyhogy felkeltem, papucs,
kardigán. Amint kiértem a folyosóra,
azt látom, hogy a srégen szemben lévő szoba
ajtaja nyitva, lepedő a földön. Meg egy készülék,
asszem defibrillátor, a mentős hagyta a kövön.
A folyosó végén még elcsíptem a hordágyat,
ahogy viszik, rajta ember, úgy látom, Törecsek az,
de esküszöm, nem voltam benne biztos,
pedig egyedül lakott a szobában. De hihetetlennek
tűnt, hogy valami ilyen, testi baja is lehet,
hogy a szokásos maceráknak még örülni is lehet,
merthogy most viszik, valami súlyos van,
defibri, sziréna, hogy életet kellett menteni.
Az egyik ápoló azt mondta, a szívével volt valami,
Kaposvárra vitték, nem tudnak pontosabbat,
de majd mondják, ha jön hír. „Reméljük, megmarad.”
Ezt mondta a férfi ápoló. A hülye paraszt!
Mintha csak egy növényről beszélne.
Komolyan mondom, nagyon szorítok. Engem is meglep,
de nagyon izgulok érte. Várom, hogy Kaposvárról
szóljanak és jó legyen az a hír. Lényegesen színtelenebb,
üresebb így az intézet, meg benne az élet.
Nem tudni, mi lesz vele, visszajöhet-e és mikor.
Beszélek majd főorvos asszonnyal, hátha meglátogathatom.
Igen, mindenképpen meg akarom nézni, mi van vele.
