„Lehet, hogy ki fog nevetni, de bevallom magának, én is írogatok.” „Miért nevetném ki, őrparancsnok úr? Semmi okom rá.” „Éreztem, hogy magában megbízhatok.” „És miről ír”, kérdeztem az őrparancsnokot, aki hét-nyolc évvel lehetett idősebb nálam. „Ami az eszembe jut.” – A kollegiális párbeszéd (a biztonsági főnök és alkalmazottja között) folytatásából megtudhatjuk, hogy az őrparancsnoknak főleg a tömegközlekedési eszközökön utazva jutnak eszébe olyan gondolatok, melyekből aztán történeteket farag – „írtam a kutyákról is”. Az eszmecsere végül azzal zárul, hogy az Objektben (a pesti Duna-parton álló Bálnában) naphosszat a rendre felügyelő, fel-alá sétáló, de főleg mélázó, végzettségét tekintve filozófiatöténész-esztéta biztonsági őr örömmel vállalja főnöke írásainak véleményezését, s később utalás is történik rá, hogy annak esztétikai ízlése remek.
Barnás Ferenc Életünk végéig című, ötödik regényének olvasása közben, mikor ehhez a fentebbi párbeszédhez értem a viszonylag vaskos könyv felénél, nem tudtam nem arra gondolni, hogy az írom, „ami az eszembe jut” intenció mennyire igaz az éppen a kezembe tartott könyvre is. Ekkor már túl voltam némi csalódottságon és frusztráción, amit a könyvre szánt elfecsérelt időm miatt éreztem: meg voltam győződve róla, hogy ez egy blöff, egy alibi regény, ami nem tart sehova, nem akar semmit, de azt végtelen lassan és unalmasan teszi. Némi kíváncsiság azért lappangott bennem, és persze a kétely is, hogy nem a regény a hibás az értetlenségemért. A végére érve inkább – kompromisszum gyanánt? – már sokkal puhább ítéletként csupán egy elbaltázott kísérletnek látom az Életünk végéiget – amely demonstrátumként talán egyfajta gondolkodási mechanizmus megértésére tesz ajánlatot (egyben olvasási, valamint regényszervezési módra is). Vagy esetleg épp a kísérlet lehetetlenségét prezentálja.
Paulich Sebestyén a főszereplője, egyben írója is ennek a könyvnek (az utolsó lap állítása szerint a dengue-láz utóhatásai eredményeképpen). Egy meglehetősen kattant idősebb fazon, aki függetlensége megőrzése érdekében minimálbérért gályázik biztonsági őrként, miközben filozófiai és szépirodalmi könyvei jelennek meg, ösztöndíjakkal külföldre utazik, előadásokat tart. Az Életünk végéig kb. 8 év története, becsapósan kronologikus formában felvázolva egy emberi sors eseménytörténetét a prosztatabetegségből adódó öngyilkos gondolatoktól indulva a tervezett boldog párkapcsolati megnyugvásig. Közben egy pomázi (az A kilencedik című regényből már ismerős, önéletrajziságot nem nélkülöző), felturbózott telefonkönyvnek is beillő felsorolásban bemutatott nagycsalád (apa, anya, 11 gyerek, 21 unoka, plusz menyek, vők, dédunokák) viszonyainak, kommunikáció-képtelenségének és ebből származó kapcsolati abszurditásainak leírása keveredik Sepi szerelmi életének alakulástörténetével, valamint mentális-gondolkodásbeli esetleges felvillanásaival. Látszólag.
A családtörténetben ugyan találnánk szálakat, konfliktusokat, melyekből valódi drámák kerekedhetnének, de kerekedés helyett inkább ellaposodnak. A Lillel való szerelmi társas magány („együtt külön”) is megérne egy misét (éppen az egyházi házasságkötés negligálása az egyik konfliktusforrás), ám nincs ilyen szándék. A filozófiai eszmefuttatások jobbára töredékesek, és ad hoc-nak tűnnek, az elbeszélő maga is kétkedik igazságtartalmukban, vagy nem is emlékszik rájuk pontosan, netán képtelen felszínre hozni őket az elméjéből. Mindezeket egy szinten kezeli a regény néha esetlenül egyszerű nyelvezete, a történetek egymásba folynak különbségtétel nélkül, fókusztalanul, jobbára végtelen(ül üres) párbeszédek, monologizálások formájában. Hiába vagyunk Budapesten (a kultúrantropológiailag is egzotikusnak tűnő) Balin, vagy Indonéziában, bukkannak föl érdekesebbnek tűnő alakok, lényegtelen, reflektált és reflektálatlan emlékezet-masszába keveredik minden. Céltalanul. Hacsak… hacsak nincs egy olyan (arkhimédészi) nézőpont, ami netán a többszörös szerzői-elbeszélői szándék szerint éppen ezt a lassan örvénylő, hézagos-hiányos, érzelmileg némileg autista modalitású élet- és sorstörténetet (benne mások történetével) egész(éb)en máshogy (kifordítva) látná.
A szerző-elbeszélő Sepi fel is kínál egy látszólagos metapozíciót ehhez: „Annak van a legteljesebb rálátása a világra, aki az idő kezdete óta figyeli és – talán – értelmezi az univerzumunkban lévő…[emlékezetképeket]” (427. o., kiemelés az eredetiben – RIP) Noha a felismerés magát a felismerőt is kétellyel tölti el, az isteni látószög a regényuniverzumot tekintve a mindenkori olvasót is jelölheti a „nagy kép” epifániáját illetőleg. E szerint az Életünk végéig nem mond mást , mint hogy ha egységében szemléljük a (regény)világot, ha képesek vagyunk tablóként kezelni, akkor értelmet nyer minden: gondolkodunk. Az „ami az eszembe jut” nemcsak az íróra, az olvasóra is áll. Ami persze függvénye a látott képnek, azaz a mű rendezettségének, ami kiváltja mindezt. De pontosan mit is?
A gondolkodásra való ösztönzésen kívül mit profitálhatunk konkrétan ennek a könyvnek az elolvasása révén? Bár nyilván a célzott agytevékenység már önmagában sem megvetendő. A családi és szerelmi kapcsolatok, az egyének (főleg az apa és az elbeszélő) gondolkodásának irracionalitásáról bizton sok minden felszínre bukkanhat az ezernyi olvasóban, ahogy a regényben búvópatakként végigcsörgedező közelmúlt-jelenkori magyar társadalom alakulásán és vezetőinek attitűdjein is rágódhatunk egy darabig. Netán azon, hogy csakis utólag tudunk valamiféle élettörténetet kovácsolni az emlékképfoszlányainkból? Vagy hogy egy regény narratív megformáltsága valóban képes befolyásolni (manipulálni) a gondolataikat, s ha igen, hogyan? Hogy eközben nem válnak-e mellékessé a történetek, amelyek közvetítik/kialakítják/befolyásolják a gondolatainkat?... Hogy nem túl általános kérdésfelvetések-e mindezek, amelyek bármely regény értelmezése során előkerülhetnek, de talán élvezhetőbb módon? Barnás Ferenc regénye e kérdések felől nézve valóban nem tekinthető többnek, mint egy már (többször) meghaladott, s ezért nem túl invenciózus vagy érdekes kísérlet.
