Ha tudnám, hogy hova tűnnek el az elveszett tárgyak! Könnyen lehet, hogy az aranyhal három kívánságából (már ha kifognám) egyet erre pazarolnék: mutassa meg, hogy hol vannak. Hogy végre megnyugodjak, lezárjam az ügyet. Kvázi eltemessem őket, mint apró halottakat az emlékek mellé, ahogy a régi uralkodókat földelték el a legfontosabb használati tárgyaikkal: mégsem kell nulláról kezdeni a másik életükben.
Legtöbbször persze a pénz eltűnése a legemlékezetesebb és a legfájóbb. Azután jönnek néha teljes szimbiózisban az iratok, kulcsok, apró, de létfontosságú tárgyak. Életünk csöndes alkatrészei. Legutóbb Dusi cumijának teteje tűnt el, ami már csak este kell a cuminapokon az elalváshoz, de akkor mindennél fontosabb, az univerzum közepe, persze nem volt sehol, tűvé tettük az egész lakást. Péntek este történt, ilyenkor már nem lehet elmenni a boltba, arra gondoltuk, akkor formáljuk át pedagógiába az egészet, gyorsan elkezdtük a litániát, hogy ő most már elég nagy kisfiú ahhoz, hogy ez gondot okozzon, különben is kell az „R” betű (a cumihasználat lassítja ennek a furmányos betűnek a kimondását), de igazából mi magunk se hittünk az igazunkban. Aztán jöttek a könnyek és a verejték, már tényleg csak a vér hiányzott.
Még éjjel egykor is szemrehányó hangon ébresztett fel, hogy de hát nem is keresem, holott megígértem. Az apai ígéret pedig olyan, mint az alapító okirat, mint a Biblia. Zombiként néztem be az ágyak alá, mert más nem jutott az eszembe. Már ott tartottam, hogy feltúrom a kukát, kint is, bent is, s ha megvan, lesikálom, kifőzöm, fertőtlenítem, de a nejem elvből nem enged semmit visszahozni a szemetesből. Onnan nincs visszaút, mondta harciasan, a kedvenc elnyűtt pólómat se csempészhettem vissza a rendszerbe, s akkor már ezért nem tudtam aludni, mert azon kezdtünk el vitázni, hogy ez mennyire normális vészhelyzet esetén. Mármint az elvekhez való vak ragaszkodás. Ilyenkor rugalmasnak kell lenni, mondtam ásítva, s lehet, hogy el is aludtam a mondat közben, mert nem emlékszem a válaszra.
A másik ilyen eset még jobban belém égett. Az első feleségemmel mentünk az első nászutunkra, akkor ültünk először repülőn, és (Horvátországot nem számítva) akkor voltunk először külföldön. Nem túl sok rutinnal tettem be a pénztárcámba az esküvőre kapott eurókat (akkor láttunk először ilyen szép zöldhasú százasokat), ezervalahányat, úgy is volt a fejemben, hogy most végre egy hétig nem nézzük, mi mennyi, mindent kipróbálunk, mindent megkóstolunk, Kréta minden zugába bepillantunk. Aztán a buszon, ami a reptérről vitt a szállásunkra, eltűnt az utolsó centig. Hirtelen mi lettünk Kréta legizgalmasabb nevezetessége, mert két olyan leforrázott, tanácstalan embert (sajátos Laokoón-csoport) még senki sem látott. Aztán az unokatestvérem utalt át gyorssegélyt, a dőzsölésből pedig spórlás lett, egyszer stoppal kellett hazamennünk Réthimnóból Haniába, mert ez ebéd elvitte a buszjegy árát. Kicaplattunk a város szélére, s addig integettünk, amíg egy világslágereket fütyülő görög fel nem vett, aki nyaktörő iramban repült a szerpentinek fölött az ócska autójával, emlékszem, a We Are the Champions dallamára imádkoztam, hogy túléljük valahogy. Persze feljelentést is tettünk az eltűnt pénztárca ügyében a helyi rendőrőrsön, holott szinte biztos volt, hogy az utastársaink közül volt valaki ilyen leleményes, a rendőr egy ujjal pötyögte a jegyzőkönyvet, variálta a tíz angol szót, amit tudott, szemben az én húszammal, szánakozott, ómájgád, ómájgád, én meg éreztem, hogy odabent viszont majd szétveti a röhögés. Ha elkezdi, ma gyilkosságért ülnék egy félhomályos krétai tömlöcben. Ez maradt meg bennem nagyon, meg a félbehagyott házak, az adóelkerülés szerény emlékművei, hogy egyszer akartam kienni a görög szigetet a vagyonából, aztán még a centeket is számolni kellett.
Ahogy az lenni szokott, végül a házasság napjai is elfogytak, ilyen rossz indulást vagy sírig tartó szövetség követi vagy a lassú lemorzsolódás, mi az utóbbit választottuk. Talán nem véletlen, hogy erről az útról egy fotó sem készült (talán az egyetlen ilyen kiruccanás volt életemben), semmi sem örökítette meg a kényszeredett vidámságot, a megbocsátást gyakorló arcokat. Csak az emlékek pillanatfelvételei maradtak, némi rossz szájíz, pedig ma már én is úgy tudnék mulatni a dolgon, ahogy az a köpcös, diszkréten izzadó görög rendőr.
Olyan aranyhal kellene tehát, amely bevilágítana ezekbe a sötét zugokba, egy arc kerülne az ismeretlen elkövető helyére (bár ezzel sem érnék túl sokat, ma már mindenki felismerhetetlenné szürkült), felvillanna az elgurult cumi helye, valahogy úgy látnám az egészet, mint a régi Kék fényben a rekonstruált bűntényt. Aha, mondanám magamban, tehát így fogott össze ellenünk a sors. Bár az is jó dilemma, hogy vajon mennyi nemtudás kell az igazi boldogsághoz, hiszen ha a tárgyak köddé is váltak, megmaradtak a sztorik, amit a képzeletbeli tábortűz mellett regélhetek el. Időt kaptam tehát a tárgyak helyett, és figyelmet, amellyel felém fordul most is az olvasó, együtt kuncogunk görögként, és sírunk magyarként. Ha belegondolok, nem is olyan rossz üzlet ez.
