Felhő úr szokásos circulusait rótta Budapest viharvert utcáin, s nem szegé ám kedvét, hogy fejére szapora esőnek maradéka záporoza, excellens hősünk ugyanis ifjú arszlán korától fogva minden nemű, rangú és fajtájú égszakadásoknak, záporoknak, zivataroknak, viharoknak nagy barátja lévén mind a sűrűn szakadó, mind a lomhán csepegő víz által nostalgicus hangulatba minden ilyes alkalommal édes-búsan elringattatik. E napon is így vala! Az elmefuttatásban kiteljesedő, csendes ambulatiot csak egy-egy syren hangú automobil szakítá meg, mely a nagyméltóságú cohortes vigilumtól extra rapide sürgetvén úgy süvíte Felhő úr fülébe, mint az armageddon napján pokloknak összes diabolicus harsonája.
Oh, alig múla el bűnös emberi fajunk fele felül a corona virusnak első rettenete, máris itt az újabb istencsapása reánk e miserabilis viharoknak formájában, melyek szegény Budapestet sanyargatni hetek óta nem szűnnek! Megfogant talán insidiosus dictatorunk átka, aki újabban a Budai Várban székelvén oly gyűlölettel tekint az alant fekvő fővárosra, hogy az végül összeroppan e politicai detestatio roppant súlya alatt?!
De ne csodálkozz, ember! Maledictus homo qui confidit in homine : ezen régi bölcsesség nyomán Felhő úr sem bízik immár senkiben, kit a nyomorult magyar világra magyar anya szült. Olykor feltűnik ugyan elborult fejében az a múltkori tárczájában már megemlített szép symbolum-kép, hogy azt a diabolus dictatort, ki oly sok újkori dispendium és calamitas oka, a feldühödött plebs egy vértelen defenestratio útján a Budai Vár ablakából arra a trágyadombra visszadobni méltóztatik, ahonnan felkapaszkoda, hiszen ami a cseheknek egyszer sikerült, az – bis repetita placent – a dicső magyarnak is menni fog! Ám Felhő úr tudja, hogy a revolutio csak afféle ábránd, haszontalan visio, csalfa délibáb. Nincsen a magyar hazában három hazafi sem, ki legalább abban az egy dologban consensusra jutna, hogy az említett dictator urat vajh' miféle módszerrel kellene magas hivatalából egyszer és mindenkorra úgy lehajintani, hogy az említett dictator úr a magyar res publica kormányrúdjának többé a közelébe se merészeljen menni! Nincsen a mostani magyar hazában oly jól szervezett politicai cohors, mely egy symbolicus defenestratiot annak rendje és módja szerint a közjó érdekében lebonyolítani képes volna. Mit követénk el vajon, hogy álladalmunk békéjét efféle háborúk dúlják és társaságunk egységét ilyen környülállások szabdalják? Miféle adulteratus accusatio fogalmaztatott meg ellenünk a Budai Vár magasában, hogy sub poena vagyunk élni kénytelenek? Felhő úr fejében efféle gondolatok forogtak, miközben sétaköreit rótta és a köd ülte Budai Vár ormát nézegeté. És akkor…
Hallga csak!
Fülét egy melodia néhány üteme érinté… És az effectus kényszeríté, hogy megálljon és fejét a melodia forrása felé fordítsa… És milyen jól tevé, mert Felhő úr szépet observált, gyönyörűt!
Három ázott proletárt látott egy bodega alatt ücsörögni. A proletárok munkás gúnyát viseltek, felső testük azonban csupasz vala, így üldögéltek egy félbe hagyott aedificio előtt és musicát hallgattak. De micsoda musica volt az! „Csak a csend meg a zaj, na, azok idegesítenek, minden jó, csak a baj ne járna annyit ide…” Ez szóla a kicsiny fa bodega alól, ezt hallgatta a három proletár, ki oly megverten és oly szomorún ült ott az eső elől menekedvén, hogy Felhő úr csak nézte őket és a szemét róluk levenni képes nem vala! Olyanok voltak ők, mint egy mozgófilm szereplői, kiket a Director, minden magasságok ura a filmes culissák közé állíttatott, hogy kifejezzék koruk és világuk érzeményeit…
„Csak a csend meg a zaj, na, azok idegesítenek, minden jó, csak a baj ne járna annyit ide” – ezt dünnyögte a három proletár, ki a szöveget, íme, pontosan tudta! Oh, minő hála vala az, mit akkor Felhő úr azon Lovasi nevezetű nagy magyar Poeta iránt érzett, ki e dalsorokat megírta! Gloria néki! Örök dicsőség Bandinak a hegyről, ki ezt az édes-bús hymnust megírta és melléje szép magyar melodiát szerze a plebs gyönyörűségére!
És nem radio adást hallgatott a három proletár, oh, nem! Hanem az említett solo productiot directe consumálták a proletárok, amiről Felhő úr onnan szerze tudomást, hogy midőn a dalnak hangjai lecsengtek, akkor nem az aedificio folytatódott tovább, hanem felhangzott a solo lemeznek egy következő productioja! És a proletárok némán hallgatták e musicát, mely, mint mondottuk, korunknak és világunknak hív expressioja vala!
„Vedd fel a szép ruhád, viszlek a bálba, az éjjel nem alszunk más se csinálja…” Ez a dal szárnyalt a viharvert Budapest fölött! „Látod, mit tettek ezzel a földdel, összebirkózzák a felületét, nyomatják neked a zsuzsu zenét, nyomod velük, míg tart az éj, aki figyel, az él, aki él, az széjjelszedi magát ma éjjel, hát vedd fel a szép ruhád, viszlek a bálba, az éjjel nem alszunk, más se csinálja…” És Felhő úr ámulva tapasztalá, hogy ekkor az eső alábbhagyott : mintha végre érteni kezdené a világot, melyet verni méltóztatik.
