Amióta falun élünk, különös módon egyensúlyozunk a természetes és mesterséges között, mindig rádöbbenve, mennyire nem bízunk meg az előbbiben, s tapasztalva, hogy amikor leginkább formálni szeretnénk a magától értetődőt, akkor kapjuk a legnagyobb kokikat a fejünkre.
Simán elhittük például, hogy kopasz nyakú tyúkjaink olyan fajták, amelyeknek eszük ágában sincs költeni. Vettünk hát egy szép kis keltetőgépet, harminc tojás fér bele, be lehet állítani rajta hőmérsékletet, a páratartalmat, kétóránként pedig egyik oldalról a másikra billenti a sorokat, mintha a tyúk ösztönös mozgását utánozná. Ha valamilyen okból bármelyik érték kilengene, a gép azonnal sípolni kezd, van, hogy hajnali négykor kell egy kis vizet belepumpálni, ebből is látszik, hogy még egy masina is igényli a gondoskodást, törődést. Már a második fészekaljon vagyunk túl, az első csapat lassan rántani valóvá érik – ennek praktikus részleteibe most ne menjünk bele, és erkölcsi vonulatát is hagyjuk –, a második pedig egy hete bújt ki a tojásokból, már amelyikből. Volt, amelyik csak egy csőrnyi lukat tudott ütni a meszes falon, volt, amelyik vékony repedést produkált, aztán úgy maradt, kettőnek-háromnak segíteni kellett, s talán hat-nyolc tudott önerőből, egyedül kibújni.
Mindeközben az ólban a kotlóstalanság szégyenével bélyegzett öt tyúk közül három is költeni kezdett. Komótosan elrendezték magukat egy-egy ládában, kettő összebújt, azok talán egymást váltották, hogy mennyi tojás van alattuk, jó darabig nem is tudtuk. Igen ám, de a tyúk az mégsem keltetőgép, annak enni, inni kell, s ezek látszólag meg se mozdultak, ha közelítettünk hozzájuk, szárnyukat borzolták, kvartyogtak, sőt, még sziszegtek is hangosan. Jöttek a jó tanácsok, sőt rémtörténetek. Hogy bizony a tyúk képes ilyenkor éhen halni, szomjan pusztulni, annyira elteríti a kotlási láz, hogy még szükségét végezni se megy ki az ólból. S hogy ilyenkor a régi öregek bizony levették őket a tojásokról, egy kast terítettek rájuk, az alá tettek be kukoricát, vizet, így „kényszeretették” meg őket. Hallgattunk a vészt jósló szavakra, miközben a józan eszünk az ellenkezőjét diktálta, mert hát amikor nem láttuk – hisz nem figyeltük éjjel-nappal – simán kimehetett, ehetett, ihatott az udvarban. Leemeltük, jó mérges lett, szárnyát össze-vissza verdeste, meg is taposott négy tojást, mindben lett volna élet.
Így esett, hogy nagyjából három hét elteltével két kotlós – a harmadik még most is ül – előbújt az egyetlenegy megmaradt tojásból kikelt kicsi csibével. Hogy melyikük ült rajta állhatatosan, sosem tudjuk meg, hogy cseréltek-e helyet félúton, az is örök homályba vész. Ketten terelgetik, ketten mutatják neki, miként kaparja fel a komposztdombot úgy, hogy a fűvel kevert trágyás szalma alól biztosan előbújjon néhány apró kis kukac, s ketten kísérik peckesen alkonyatkor a kecskeólba, mert valamilyen különös okból – megérteni még ezt sem sikerült – a korábbi helyüket hátrahagyták, és a másik, tágasabb hodály sarkában alakítottak új otthont.
Megtanultuk az elfogadást, már nem bolygatunk.