Az elmúlt hetem bizonyos szempontból egész jól alakult. A vírushelyzet miatt a családi kupaktanács úgy döntött, hogy maradunk itthon, amivel egyrészt kiszabadultunk a külföldi karvalytőke szorító karmaiból, másrészt viszont támogathatjuk az olyan hazai kisvállalkozásokat, mint a miniszterelnök úr barátjának vagy vejének Balaton körüli érdekeltségei. Ráadásul - mint kiderült - hazai úticélt választani hazafias cselekedet, szóval egyszerre lehettem takarékos (feleségem szerint smucig) és nemzetileg önazonos.
Ennek ellenére egy kicsit félek. Mert bár kovászos uborkám csaknem olyan tetszetős lett, mint Németh Szilárdé vagy az ifjúágért felelős államtitkáré, de semmiképpen sem olyan tökéletes, mint a miniszterelnök úré. Félelmemnek azonban nem a nemzeti savanyítás e csodálatos apoteózisai és az önnön kisszerűségem között feszülő ellentét volt az oka, sokkal inkább a jövőbe vetett hitem és önazonosságom között mélyülő, egyre nagyobb szakadék.
Kezdeném ott, hogy immár bizonyos: teljesen ki fogok maradni a magyar jövőből. Az ugyanis Debrecenben épül, amint Kósa Lajos szíves közléséből tudhatjuk, én pedig ugye pesti vagyok. Éreztem én már korábban is a törekvést arra, hogy a pestieknek ne legyen túlzottan fényes a jövőjük, de így, expressis verbis azért mégis csak más.
Azután itt van a házelnök úr minapi beszéde, mit ad isten, a magyar jövőről és a nemzeti önazonosságról. Amely „csak akkor lehet biztonságos, ha minden jelen- és jövőbeli magyar nemzedék – gyermekeink, unokáink és az utánuk érkezők – a trianoni történetből is tanulva a saját szívükbe és eszükbe vésik, hogy mindig csak az lehet az övék, amit meg tudnak védeni!” Persze ha tudjuk, kik vagyunk, honnan jöttünk és hova tartunk, akkor nincs mitől tartanunk. A miniszterelnök úr szerint mi vagyunk az egyetlen megmaradt, keletről nyugatra indult nép. Egy valaha volt hatalmas sztyeppei világ utolsó maradványai, akik bejelentkeztek a túlélésre. Míg Kövér házelnök úr állítja, az identitásunk fundamentuma „nem építhető a két évezredes keresztény hitből fakadó normarendszer és a több évszázados nemzeti kultúrák mellőzésével. Európa határai pedig addig tartanak, ameddig a temetőkben kereszt van a sírhelyeken.”
Nem is volna ezzel semmi baj. Európa részünkről tényleg az maradhat, ami volt, különösen, ha kitakarjuk mindazt, ami az elmúlt évszázadokban történt. Ha például elég közelről nézzük a kereszteket a temetőkben, úgy tűnhet, nincs is ott másfajta sír.
De azért nem árt, ha Európa egy kicsit nagyobb tiszteletet tanúsít a magyar jövővel szemben. Apropó magyar jövő. A napokban került a kezembe a Magyar Jövő című miskolci hetilap néhány korabeli száma, benne olyan cikkekkel, mint a Hogyan állíthatjuk meg az ejtőernyős ügynökök leereszkedését és a Nem magyar ember az, aki mást félt, mint a hazáját című. Utóbbiban írja a szerző: „Bátran előre, a félelem a legnagyobb ellenségünk. Ezt el kell űzni magunktól, és ahol mégis felüti fejét, csúffá kell tenni.”
Az irány tehát már megvan, mi pedig megyünk, megyegetünk.