Nem sok maradt a másfél hónapos bezártságból, az idegpályákon rezgő nyugtalanságon és a kenyérsütésen kívül. Ez utóbbi, mint amolyan járvány a járványban, minket is hamar elért. Én Spanyolországból mindebből csak annyit érzékeltem, hogy egyre több ismerősöm posztolja ki a közösségi oldalakra a maga finom szörnyszülöttét. Szinte láttam magam előtt, ahogy Dragomán György elégedetten dörzsöli otthon a kezét, hiszen ő már korábban is mindent megtett, hogy elinduljon egy ehhez hasonló mozgalom, ráadásul ő lassan már doktorálhatna kenyérsütésből. A kovász fontosságáról és „életben tartásáról” legalább annyit tud, mint a román diktatúra visszásságairól.
A sütés sohasem pusztán hobbi vagy divat. A saját kenyérrel az ember visszanyer valamit az ősi önrendelkezéséből. Elvágja a függés egynéhány szálát, amely a fogyasztói társadalomhoz szíjazza. Ehhez mi csak milliméterekkel jutottunk közelebb, ugyanis boltból vesszük a lisztet és az élesztőt, tehát ha az bezár, a mi ősi önrendelkezésünk is kártyavárként dől össze, de ez a családban senkit sem zavar. Jelen pillanatban úgy képzeljük, hogy a lehető legmostohább körülmények között is elő tudnánk állítani a mindennapit, holott egy komoly áramkimaradás is megakasztaná a lendületet. Kemencénk ugyanis nincs, és csak reménykedem benne, hogy nem is lesz.
A nejem kenyere is elég hosszú utat járt be a törzsfejlődés útján. Legalább háromféle lisztből készül (tönköly, hajdina, rozs, és amit még be sem mer vallani), és mindez azért, hogy a mumussá vált fehér lisztet kiiktassuk a képletből. Én magam is szerkesztettem már olyan könyvet, amely meggyőzően érvelt amellett, hogy a mai túlnemesített búza és a belőle őrölt fehér liszt tehet a tömeges elhízásért, és a fogyasztása szinte függőséget okoz. (Aki beszívta már a frissen sült kenyér illatát, ezt meg tudja erősíteni.) A szerző csak akkor veszített el engem, és szakadt meg az érvelés kristálytiszta láncolata, amikor a könyv végén felsorolt receptekben a karfiolalapú pizza fenségességéről kezdett értekezni. Ez már nem is blaszfémia volt, hanem Isten végleges száműzése, a Paradicsom totális tagadása. Ma mégis itt tartok. A hosszú karantén idején ugyanis úgy kezdtek el rám rakódni a párnák (nem csoda, hiszen lángossal, mogyorókrémmel és tejberizzsel védekeztem a világvége borús gondolata ellen), hogy alig férek el a tükörben. Van, aki ilyenkor nagyobb tükröt vesz, az én nejemet viszont nem lehet ilyen egyszerű lakberendezési fortélyokkal átverni.
Így jutottunk el a sötétbarna, töpörödött és igen súlyos egyedekhez. Ezeket nálunk annak idején komiszkenyérnek hívták, és csak a kolozsvári nagyapám fogyasztotta, mert neki volt a legmagasabb koleszterinszintje. Egyszer, amikor a tönköly helyére zabliszt került, olyan tömörré vált a végeredmény, hogy át kellett gondolnunk a keresztényi tanítást a kenyérrel és a kővel. Nálunk a dobigálók egész biztosan nem a kenyeret választanák viszont-csapás gyanánt. Viszont tagadhatatlan, hogy finom. Nincs olyan illata a frissen sültnek, mint a fehér társának, de egészséges. (Ilyen paraméterekkel legyen is!) Már azzal is, hogy nem lehet belőle annyit enni: egy szelet bőven elég mindenhez.
A kenyérsütés persze nem most jelent meg az életemben. A Nagykárolyban élő apai nagyapám vitte e tekintetben a prímet. Hetente egyszer gyúrt kenyeret (kovásszal, ahogy kell), majd felcímkézte, letakarta konyharuhával, és az erre tartott kis szekérrel elvitte a pékségig, ahol kisütötték. Visszafelé, bár nem volt szabad hozzányúlni, soha nem állhattam meg, hogy a sarkából le ne csippentsek egy-egy falatot. Nem is héja volt, hanem kérge, pár nap után csak ezt a részét nem lehetett megenni, legalábbis annak, aki féltette a fogait. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan kenyeret ettem életemben, amely ahogy száradt, szinte még finomabbá vált. El is fogyott az utolsó morzsáig. Ellentétben a bolti veknivel, amelyet három nap után már csak bundás kenyérként vagy pirítósként lehetett felhasználni, vagy egyenesen prézli lett belőle. Nagyapám világában a bóti áru viszont a teljes alkalmatlanságot és vereséget jelentette. Ami nem termett vagy készült el otthon, be lehetett szerezni máshol: tudta, kihez kell fordulni lisztért, túróért, vajért. Az más kérdés, hogy a szükséges dolgok legtöbbjét vagy nem lehetett kapni, vagy tényleg olyan minőségben, ami mindenkiből kihozta a kertészt vagy a péket. Aztán a rendszerváltással pár év alatt minden megfordult: anyám már csak baracklekvárt főz nagy ritkán, de azt is inkább szórakozásból. A nagy eltevéseket, disznó- és tyúköléseket, az önellátást átvette a szupermarketekben való vég nélküli bolyongás. Pontosan tudom, hogy nagyapám mit mondana rólunk a bajusza alatt.
A kenyérsütés tehát nem csupán nosztalgia, hanem kísérlet az önbecsülés visszaszerzésére. Mégsem vagyunk annyira lusták és kiszolgáltatottak. Ha egy teljes világot meg tudunk teremteni a regényben, akkor idekint is megpróbálhatnánk. Legalább egy morzsáját. Ezt szavalom a kanapéról, amikor a nejem nekilát a sütésnek. Párás szemekkel nézem, és már a tükörrel is elkezdtem kibékülni.
