„Szabadon szolgál a szellem” – Keresztury Dezső adta egykori igazgatóként ezt a jelmondatot a legendás, Sőtér István Fellegjárás vagy Szász Imre Ménesi út című regényében is kulcsszerepet játszó Eötvös Collegiumnak. E híres szellem működésének állít emléket Spiró György kötetének címadó esszéje. A szerző ugyanis a hatvanas évek második felében az intézmény lakója volt. Visszaemlékezése szellemesen idézi fel a beilleszkedés szinte elkerülhetetlen bonyodalmait, majd pedig azt a nevelődési-fejlődési folyamatot, melynek a kollégium volt a katalizátora.
Az ilyen memoár szükségszerű dramaturgiai gondja, hogy a lényeg – a tanulás, az olvasás-művelődés, azaz egy tanintézet fő küldetésének szorgos teljesítése – nem vagy csak alig teremt jól mesélhető, poentírozható sztorikra lehetőséget. Az azonban így is kiderül, hogy a hatvanas évek közepe táján kezdődő szellemi-kulturális nyitás, mely korábban elhallgattatott vagy perifériára szorított írók-költők sorát emelte vissza a magyar irodalmi élet középpontjába, s amely fontos – és divatos – nyugat-európai és amerikai szerzők sora előtt nyitotta meg a Nagyvilág, valamint a korabeli magyar könyvkiadás fórumát, a kollégisták számára is revelatív volt: „Kafkától és Camus-től Szolzsenyicinig sokféle stílus és világnézet elől hárult el az akadály, bolondok lettünk volna, ha nem habzsoljuk a végre elérhetővé vált műveket. Mi még normálisak voltunk.”
A munka mellett a másik, szintén az intézmény lényegéhez tartozó szféra a közélet világa, melynek fordulatos eseményei méltán kapnak a memoárban kiemelt szerepet. Az akciók, kezdeményezések, gyűlések és tárgyalások erős színekkel megfestett részletei sajátos kettősséget mutatnak. Spiró emlékei egyrészt sikerek soráról, értelmes tervek, ötletek – kompromisszumos – megvalósításáról, nehéz, kimerítő, ám végül győzelemre vitt küzdelmekről szólnak. Másfelől pedig az emlékirat tele van a packázó hivatalok, az ostoba, minden jót meghiúsító bürokraták elleni kirohanásokkal, a cenzúra és az elnyomó hatalom, a rendőrállam szapora ostorozásával. A kibontakozó összkép így válik hitelessé: a viszonylagos lehetőségek és a masszív korlátok együttesen alkotják a korszak lényegét.
A visszaemlékezésen belül szinte önálló egységet képez a Kilencek néven ismertté váló, a kollégiumhoz kötődő költőcsoport bemutatása, ezen belül is mindenekelőtt Utassy József és Rózsa Endre frappáns miniportréja. „Egymáshoz sem hasonlítottak, frissek voltak, elszántak és nagy sorsra érdemesek; nem ők tehettek róla, hogy a líra – a századfordulós zenéhez és festészethez hasonlóan – a divatos művészetfilozófiai áramlatokat követve hamarosan megindult az önfelszámolás útján”. A legújabb művészeti irányzatok hívei bizonyára nem értenek egyet Spiró e sarkos megállapításával, de ennek ellenére úgy vélem, figyelemre méltó tapasztalati háttérrel rendelkezik.
A diákélet felidézése bővelkedik jobbnál jobb sztorikban, a rejtélyesnek tűnő kötetcím is egyikükre utal: „a 67-68-as tanévben egy képzeletbeli disznót neveltünk, és Ellának neveztük, hogy amikor idegenek előtt beszélünk róla, azt higgyék, krumpli. (…) Ősszel kezdtük a játékot, és tavasszal némi vita után levágtuk. Megsirattuk, felfaltuk, a véres hurkán össze is kaptunk.”
A kötet további két esszéje a kelet-európai rendszerváltások, illetve a „rettegő közép” történeti-politikai-antropológiai szempontokat fölvillantó elemzésére vállalkozik. Mindenféle történetfilozófiai optimizmust elvető gondolatmenete komor következtetésekre jut. Arra például, hogy világszerte súlyosan közveszélyes ellentét feszül a hihetetlen mértékben fejlődő technikai civilizáció és a vívmányaival rendelkező ember, kiváltképp a vezetők erkölcsi-mentális színvonala között, s ez a kontraszt a legpusztítóbb krízisekkel fenyeget. Minden okunk megvan az aggodalomra.
Spiró György:Malaccal teljes éveink
Magvető, 2020
