A kijárási korlátozás idejét majdnem úgy számoltuk, ahogy a terhességet, hiszen a bizonytalansága ellenére tudtuk, előbb-utóbb vége lesz. A helyzet megélésében sokat számít a személyiség, az örökölt gének, a tanult viselkedésminták és a felvett szokások – mondta Gönczi Dorka válási és párkapcsolati mediátor a Népszavának. „A karanténhelyzet, amit én kolostor-szindrómának kereszteltem el, mindannyiunknak új volt. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy azonnal tudtam, mit kell csinálni. Ugyanolyan tanácstalannak éreztem magam az első héten, mint nagyon sokan. Talán kicsit össze is zuhantam, nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy tervezhetetlen ideig bezáródunk. A talajvesztés másfél napig tartott, aztán győzött az életösztön vagy a józan ész” – fogalmazott.
A bezártságot az introvertált típusok többnyire rosszul viselik, de olyan is van, aki kifejezetten élvezi. „Egy környékbeli idősebb úr séta közben elárulta, úgy érzi, eljött az ő ideje, és most legalább mindenki megtapasztalhatja, milyen is introvertáltnak lenni.” Az extrovertált embernek, különösen ha előretekintő, jó értelemben magát mutogató, mindig céljai, tervei vannak, amelyeket megpróbál megvalósítani, de az, ha nincs határidő, keret, nehezíti az alkalmazkodást, fokozza a szorongást és depresszióssá is tehet. Azok, akik szeretnek kimozdulni, állandóan pörögnek, nehezen tűrik a nagy nyugalmat és a korlátozást. „Engem például pofán vert, hogy nem tudok találkozni az ügyfelekkel, járni-kelni a városban, ügyet intézni, kirándulni, utazni” – vallotta be a szakember.
Elárulta, ahhoz, hogy össze tudja szedni magát, olyan mikrokörnyezetre volt szüksége, ahol egy pillanatra sem kérdőjeleződik meg a szerepe. „Ha otthon anya vagyok, nem lehetek egyben tanár is.” A sok szerep közül valamelyiket ki kell emelni, ahhoz lehet igazítani a többit, így csökkenthető a feszültség. A közösségi oldal tele van elkeseredett szülők segélykiáltásaival; nem tudnak segíteni a gyerekeknek, miközben dolgoznak, főznek, takarítanak, stb. „A fiam tizenöt évesen már önjáró, de kisgyerekes családokban ez a sokrétű probléma akár a szülők között is konfliktushoz vezethet.” A kamaszoknál más probléma merülhet fel: különösen nagy vesztesei lehetnek a bezártságnak, mert ha nem lehetnek a kortársaikkal, a személyiségük és az identitásuk fejlődése torpan meg. Pszichésen, idegrendszerileg és hormonálisan is fontos, hogy ebben az életkorban „bandázzanak” – jegyezte meg a szakértő.
Dolgozó nő és férfi
A páros életet is jelentősen megváltoztatta a vírushelyzet, home office esetén sokaknál kiesett például a munkába menés, illetve az ottlét később megosztható élménye. Elmaradt a reggeli rutin: a felöltözés, a sminkelés, a férfiaknak a borotválkozás – azok a rítusok, amelyektől az utcára lépve nőnek, férfinak, illetve üzletasszonynak, bankárnak, fogorvosnak, tanárnak, stb. érezzük magunkat. Ezek a szerepek átmenetileg el is vesztek. „Erre mi azt találtuk ki, hogy a reggeli közös kávézás után 'elmegyünk' dolgozni. Szerencsére ez valóban jelenthet külön szobába vonulást. A fizikai elkülönülés három-négy órát, a közös ebédig tart. A munkás élményeinket este, a vacsora előtti séta vagy sporttevékenység közben beszéljük meg. Így meg tudtunk maradni dolgozó nőnek és férfinak.”
Gönczi Dorka két éve egy elhúzódó építkezés miatt fián és párján kívül édesanyjával is együtt él, ennek köszönhetően, ahogy fogalmazott: mindenkinek minden generációval van kapcsolódási lehetősége. „Egyfajta családegyesítést élhetünk meg; én újra gyerek lehetek, édesanyámnak pedig megnyugtató, hogy számíthat ránk. Az összeköltözés előtt persze féltem, milyen lesz 44 évesen újra együtt élni, hiszen nagyon különbözőek is vagyunk. Még a teljes összezártságban is azt éreztem, a lehető legjobb döntés volt” - szögezte le, elárulva, hogy a konyhában édesanyja a keze alá dolgozik és a közben zajló sztorizgatások a fia figyelmét is felkeltették, ő is gyakran beszáll. Ebéd után pedig már négyesben hallgatnak régi kabaréjeleneteket. A szakember megjegyezte, nemrég látott napvilágot egy olyan kutatás, amely szerint a nagymama és az unokája között kiépülő erős kötelék sokkal fontosabb és nagyobb is a jelentősége, mint gondolnánk. „A kettejük cinkossága annyira kiteljesedett, amennyire a járvány nélkül nem történhetett volna meg. Ez a kapcsolat tudattalanul nevel és érzékenyít; a fiam sokszor mondja, inkább nem megy el otthonról, nehogy veszélyeztesse a nagymamája egészségét.”
„Nem így gondoltam”
„A bezáródás negyedik hetében, amikor már a legtöbbünk életében beállt az új rend, tudtam csak elkezdeni mediálni. Megdöbbentett, hogy a közösségi oldalon azonnal mennyi virológus, járványügyi szakember jelent meg, és párkapcsolati tudor is 'született'. Sokan osztogattak tanácsokat arról, milyen módon lehet 'elviselni' a családunkat, azokat az embereket, akiket egyébként szeretünk. Pedig egy ilyen helyzetben – is - partnerekké kell(ene) válnunk. Mindig is azt tanácsoltam az ügyfeleinknek, hogy próbálják meg, amennyire lehet, nagyjából három hónapig kizárni a külső ingereket, véleményeket, hogy a kapcsolatukat rendbe tudják tenni. Persze nem ilyen helyzetre gondoltam” – jegyezte meg a szakember.
A mediátor, hogy a nemek egyensúlya megőrizhető legyen, a párjával együtt beszélget az ügyfelekkel. Nyolcból hárommal a járvány idején is rendszeresen tartják a kapcsolatot. A többieknek nincs olyan, közös idejük, amikor a gyerekeik ne igényelnék a jelenlétüket. Ez azt is mutatja, hogy a kisgyerekes szülők ventilálási, azaz a felgyülemlett feszültségek levezetésének lehetőségei is korlátozódtak, ami a konfliktusok kialakulásához és konzerválódásához vezethet. „Az egyik párnál az összezártság nemcsak a párkapcsolati problémát oldotta meg, hanem a gyerekkérdést is, három párnál pedig biztosnak tűnik a szakítás” – osztotta meg.
Feltételezhető, hogy a bezártság növelheti a „gyermekkészítés”, de a válások számát is. A mediátor tapasztalatai szerint azonban a szex ebben a helyzetben egyrészt sokszor „nehéz ügy”, másrészt nem is oldja meg problémákat. Már csak azért sem várható, hogy jelentősen megnő a gyerekszaporulat, mert a legtöbb embernek visszaestek, de legalábbis bizonytalanná váltak az anyagi forrásai is. Többen kezdenek viszont önmegvalósításba, szex helyett más módon, például intenzív sportolással próbálják levezetni a stresszt és a jelentős érzelmi megterhelést. A válások, szakítások száma viszont valóban nőhet. Az lenne a jó, ha ezek békésen zajlanának – jegyezte meg a mediátor. Mivel azonban a bezártság a játszmák és az agresszivitás melegágya, a csukott ajtó sokszor az önkontroll elvesztését is eredményezi, aminek beláthatatlanok lehetnek a következményei. Az indulatok elszabadulásához a tervezhetetlenségből fakadó félelem is hozzájárulhat, sajnos nem meglepő, hogy már a kijárási korlátozás harmadik-negyedik hetében a családon belüli erőszak mértékének emelkedéséről számoltak be világszerte. Ennek megelőzésére szolgálhat többek között, hogy a gyereket minél előbb megtanítjuk a feszültség levezetésére és a konfliktusok tisztázására, kibeszélésére és persze kezelésére – tette hozzá a párkapcsolati szakértő.
Nem muszáj egymásnak ugrani
Vészhelyzetben ösztönösen működünk, azaz a viselkedésünk, a reakcióink a meglévő mintáinkból építkeznek, és ez óhatatlanul feszültséget szül, vannak azonban olyan tanulható módszerek, amelyekkel akár azonnal rá lehet jönni, hogy felesleges apróság miatt készülünk egymásnak ugrani. Az úgynevezett kommunikációs hallgatási technikák, amelyeket az interneten is meg lehet találni, begyakorolva segítenek, hogy a konfliktusos helyzetben megtapasztaljuk a saját határainkat, akár az élet több területén is.
Hasznos módszer, ha a párok egyes szám első személyben leírják, „mi van bennük”; a fájdalmakat, sérelmeket, frusztrációkat. A papírt aztán, például vasárnap este, rituálisan átadják egymásnak úgy, hogy az „én-üzeneteket” azonnal fel is olvassák, majd „te-üzenetekké” alakítják. Például „Azt szeretnéd, ha megfognám a kezedet, amikor kiülünk a teraszra esténként?” A visszakérdezések segítik, hogy jobban megértsék azt, amit a másik üzenni akar. „Ennek sokszor az az eredménye, hogy napról napra nő az együttműködés a párok között, valódi szövetségre lépnek, mert megértették egymást”.
A befőttesüveg-játék akár a család összes tagjánál jól tud működni. Minden nap be kell dobni a másik üvegébe egy apró kívánságot, például „kérlek, ha elfogy, hozz fel vizet a garázsból”, vagy „figyelj, hogy ne kiabálj azonnal a gyerekkel”. A cetlikből minden második nap ki kell húzni egyet, amelyet a következő napokon meg kell valósítani. Vasárnaponként pedig meg kell beszélni, kinek milyen élményt jelentett, megcsinálni, illetve megkapni ezeket az apró figyelmességeket. „Mindenkinek borzasztó fontos, hogy meghallgassa valaki, ha ráadásul meg is teszik azt, amit kérünk, az levesz a lábunkról.”
