A börtönök minden bizonnyal humanitárius célból jöttek létre – ahogy erről Michel Foucault is vélekedik híres könyvében, a Felügyelet és büntetésben –, olyan kétszáz évvel ezelőtt. Később a társadalmi nyomás hatására kettős börtöncél alakult ki: egyrészt el kell különíteni a fogvatartott személyeket a külvilágtól (izoláció), másrészt valamilyen szinten jobbá kell őket tenni (rehabilitáció). Ezt a rendszert persze különböző politikai és háborús rezsimek gyökeresen felforgatták, és így vált a börtönök céljává a kínzás, a vallatás, az elrettentés, vagy a totalitáriánus rezsimekben a megsemmisítés, amivel az izoláció és a rehabilitáció bizarr egyesülése jött létre. Az ilyen börtönöktől a mai napig rettegünk, és a legrosszabb álmaink és lidércnyomásaink elevenednek meg, ha ezekre gondolunk: a börtön mint archetípus a generális szorongásunk részévé vált. Ilyen szempontból az ma a börtön, ami korábban a pokol képzete volt.
Valami azonban nagyon megváltozott azután, amit a 68-as mozgalmak szellemiségének nevezhetünk szerte a világban, akár Párizsban, Prágában vagy éppen Mexikóban. Ez a körülmény a kábítószer-probléma és az etnikai feszültségek megjelenése a börtönben. A drog miatt a börtön piaccá vált, ahová a drogkereskedelem jellegéből fakadóan a geng-harcok is beszüremkedtek. Az etnikai feszültség egyrészt a személyzet tagjai és a rabok között jelentkezett, és emiatt emlékezetes börtönlázadások törtek ki, valamint a rabok és rabok között is, ami újabb és sokkal brutálisabb börtönlázadásokkal járt szerte a világon. Ezek a 2000-es években már sajnos a legsúlyosabb rémtettekre emlékeztetnek: élve égetnek el embereket a brazil börtönökben, és ezt fel is veszik, majd közlik az interneten, vagy egyes rabok más rabok fejével fociznak a börtön tetején. Az is rémálomba illő történet, ami pár hete esett meg Oroszországban: egy lázadás következtében teljesen leégett egy börtön. Bosch apokaliptikus képei elevenedtek meg a szemünk előtt.
Térségünk sem mentes ettől az ártalomtól. A Bebukottak című dokumentumfilm (Mész András alkotása) egy magyar börtönről készült a nyolcvanas évek derekán. A filmben – a szörnyű egyéni sorsokon túl – megjelenik a csicskáztatás, tehát az, hogy a fogvatartottak alantas munkák elvégzésére kényszerítik társaikat; látható a köcsögölés, azaz a homoszexuális erőszak, és – kevésbé ismert módon – a gyógyszereztetés is. Az egyik jelenetben a rabok hosszú sorban állnak, és kis adagokban veszik magukhoz a pirulákat. Mivel fiatalokról – többnyire 18 év alattiakról, tehát gyerekekről van szó –, szinte biztos, hogy nyugtatókat kapnak.
De egyáltalán nem a magyar börtönökről beszélünk, hanem a börtönökről általában. Ebben az időszakban kezdték meg a működésüket egyes monitorozó szervek, amelyek a fogvatartási helyeken vizsgálják az emberi jogok érvényesülését, egészen pontosan a rossz bánásmód tilalmából eredő állami kötelezettségeket. A forradalmian úgy módszer az volt, hogy ezek a szervek meglátogatták a börtönöket, és bizalmas beszélgetéseket folytattak az ott tartózkodó rabokkal, és megfigyelték, hogy milyen körülmények között vannak elhelyezve. Ilyen szerv például az Európa Tanács Kínzás-megelőzési Bizottsága, a CPT is.
A látogatások alapján készült jelentésekből kiderült, hogy a börtönrendszerekben számos komoly probléma merül fel. Ilyenek a fogvatartottak közötti erőszak, a zárkán belüli tétlenség, a börtönök túltelítettsége, a börtönbeli visszaélések következménynélkülisége (impunitás), a leromlott egészségügy, a személyzet képzetlensége és alacsony fizetése, a vécéhasználat embertelensége (a rabok egy légtérben esznek és végzik szükségüket), vagy a külvilággal való kapcsolattartás szükségtelen szigorítása, és még sorolhatnánk. Úgy tűnik, hogy a börtönök emberraktárként, drogbarlangként és laborként, cirkuszként, valóság show-ként vagy éppen bűnözői paradicsomként működnek. Thomas Mathiesen kritikai kriminológus írt erről úgy, hogy a börtönök valójában kudarcot vallottak.
Amikor ezen a ponton tartok az egyetemi előadásaimban, mindig felmerül a kérdés, hogy ha a börtönök ennyire kegyetlenek és gonoszak, akkor mit lehetne helyettük létrehozni. Építsünk fel egy olyan társadalmat, ami Aldous Huxley Szép új világ című könyvében van? Eltörölhető a bűn a boldogságszérummal? Biztosan nem. Stanislaw Lem a Futurológiai kongresszus című könyvében egy távirányítással működő ruháról beszél, amivel kontrollálni lehet a szabályszegőket. Egyértelmű, hogy ez sem jó megoldás, és még számos hasonlót említhetnénk.
A napokban hallottam John Briere kaliforniai pszichológus gondolatát, ami nem teljesen pontosan így hangzik: ha megszűnne a gyermekbántalmazás, két generációnyi idő után üresek lennének a börtönök és a pszichiátriák. Hidegzuhanyként ért engem ez a gondolat, és azonnal meg is osztottam a Jailcasten, a facebookos oldalamon. Teljesen igaznak és rendkívül bölcsnek érzem. Rá kellett döbbennem, hogy Huxley, Lem és Foucault – és én is – csak arra gondoltunk, hogy hogyan lehetne a börtönt valamivel kiváltani, ahelyett, hogy hogyan lehetne azokat a káros társadalmi folyamatokat és társas interakciókat megelőzni, amik az egyén életében csak súlyosbodnak, ha az illető börtönbe kerül.
Ezekben a hetekben mindannyian megtapasztaltuk, hogy mit jelent a bezáratás, az izoláció, a tétlenség vagy akár az összezártság miatti felfokozott agresszió, ami akár a gyerekek ellen is irányulhat. Szembe kell nézni önmagunkkal. A COVID-19 miatt szinte úgy élünk, mintha börtönben lennénk. Sok állam gondolkodott el azon, hogy rabokat enged el a járvány miatt. Nem maradhatnak ezek az ötletek meddők a járvány lecsengése után sem. A saját bőrünkön szerzett tapasztalatok miatt nem maradunk mi sem érintetlenek. Az a hipotézisem, hogy lassú, de talán két generáción belül megtörténő változás fog beállni a börtönök világában és a pokolfelfogásunk filozófiájában is a globális karantén miatt.
A szerző pszichológus és kriminológus