Mámorító érzés volt. Mintha a világot utaztam volna körbe nyolcvan négyzetméteren. Számos kultúra és földrész szólt hozzám, igaz, mind magyar nyelven. Zsibongás támadt, egyszerre rohantak meg mindenfelől, magukat árulták, kínálták föl nekem, a messze földről érkező idegennek. Meg akartak hódítani, mintha nem is ők lennének a felfedezésre váró világok, hanem én lennék a térképen a fehér folt, amit ők akarnak kiszínezni.
Augusztus óta nem voltam magyar nyelvű könyvesboltban. Igaz, hogy már a karantén második napján rendeltem interneten néhány újdonságot, és példás gyorsasággal el is hozták, de egészen más egy valódi – színes, szagos – boltban böngészni. Mert például sosem csak azt veszem meg, amiért betértem, egy-két meglepetés mindig akad. És – bár ez járvány idején nem túl bölcs dolog – az ismerkedés már azzal elkezdődik, hogy kézbe veszem, amelyikkel összeakad a tekintetem, méricskélem a súlyát, mélységét; felbecsülöm, hogy mit tudna adni nekem magányos óráimon. Már ott a boltban elkezdődik a párbeszéd: ő győzköd, én húzódozom, aztán örömmel engedek. Beleolvasok. És vagy elkapnak már ott a mondatok, vagy tehetetlenül ugrok ide-oda az oldalakon. Kaltenburg csak legközelebb jön velem, ma a Kelet-nyugati utcán indulok el, útba ejtem Peter Handkét, majd elidőzöm az MGP téren, hogy kihallgassam a titkait.
Külföldön is, ahol csak megfordulok, betérek a helyi könyvesboltokba. Érdekel, hogy mennyire dugják el a szépirodalmat, milyen fajta könyvek vannak elől (mitől remélik a bevételt), hogyan élnek a csábítás trükkjeivel, milyenek a borítók, mennyire intim vagy plázás a közeg, ahol fontos döntéseket kell hozni. Persze a vége kicsit mindig frusztráló, hiszen nem viszek magammal semmit, csak a követelőző hangokat, vagy a reményt, hogy egy-két címmel az otthoni boltokban is találkozom majd. És persze külön boldogság, ha magyar vonatkozást fedezek fel, Moholy-Nagy albumot, vagy hazai szerzőt a világirodalmi sorozatban. Akkor kihúzom magam, és büszkén nézek körül, legszívesebben minden vásárlónak elújságolnám, hogy nézze már meg, ez a könyv Magyarország. Eddig egy bukaresti boltot (egy villa emeletein terült el csupa érdekes zegzuggal – itt nem is álltam meg, vennem kellett egy jegyzetfüzetet), és egy avignoni kis üzletet jegyeztem meg igazán, ahol szinte opálos ékszerekként ragyogtak a gondosan kiválasztott példányok. Úgy is vettem kézbe őket, csodáltam szigorú metszésüket, lassan kitárulkozó karátjaikat. Nem sokon múlott, hogy nem vettem meg életem első francia nyelvű könyvét, mert egész egyszerűen haza akartam vinni egy darabot ebből a hangulatból. (Hány magyar nyelvű könyv hever otthon, amelybe a vásárlás után már nem néztem bele, mert elsodortak az új élmények. Akkor nem mindegy, hogy milyen nyelven nem olvasom el?)
De ez a mostani szekszárdi vásárlás nyolcheti karantén és több havi kiéhezés után szintén emlékezetes marad. Egyedül bóklásztam az üzletben, a három eladó azonnal magára húzta a maszkot, amint beléptem, hiszen potenciális fenyegetést jelentettem, még akkor is, ha a vásárlókedvemmel én tartom életben őket. Ez a kettősség, úgy tűnik, egy ideig még velünk marad: egyszerre kell tartani a vásárlótól és becsalogatni a boltba, nem egyszerű feladat a kereskedőknek. A megvásárolt könyvekkel azonnal leültem egy padra a májusi napsütésben, s máris elmerültem benne, mintha csak a tenger hullámaiba fúrnám a fejem, a hűs idegenségbe, amely mondatról mondatra válik otthonossággá.
Kábé ilyen érzés lehetett rommagyarként (értsd: romániai magyarként) betérni életem első magyarországi könyvesboltjába valamikor a nyolcvanas évek derekán Nyíregyházán. Persze a szatmári boltokban is volt magyar könyv, de mindig csak egy sarok, pár polc, mintegy engedmény gyanánt, szerény albérlőként. Én pedig tágasságra vágytam, kizárólagosságra, teljes univerzumra, ahol kedvemre bővíthetem a Verne gyűjteményemet. Még ma is emlékszem a barna borítójú puha és a fehér borítójú keménytáblás sorozatra, amelyek színes rajzzal hirdették magukat. Ráadásul ezek a könyvek sokkal jobban kellették magukat, mint az otthoniak, amelyeket silányabb papírra nyomtak, és valahogy taszított a borítójuk. Sokáig azért nem fogtam bele a Kriterion kiadónál megjelent kétkötetes Dumas-regénybe (Monte Cristo grófja), mert ijesztő kuszaságnak láttam a borítót uraló rajzot. Aztán persze kárpótoltak Edmond Dantés kalandjai. Ezt is rongyosra olvastam, de az újrázásokban mindig csak addig jutottam, amíg megtalálja az elrejtett kincset és karaktert vált, onnan számomra mindig egy másik regény kezdődött: vontatottabb, körülményesebb, kacifántosabb. Elég volt egyszer végigrágni.
Tíz vagy annál is több könyvet is vettünk (két év múlva mehettünk újra) az első magyarországi utamon, s már csak azon kellett izgulnom, nehogy elkobozza őket a nem is annyira túlbuzgó román határőr. Nem tette. Szerzett magának egy piros pontot a diktatúra. Ahogy most a vírusra is másként tekintek, hogy végre megengedte nekem a könyvesbolti böngészést. Visszaadta a gyökereimet, a hazámat. Mert soha nem az a fontos, hogy elhagyhatom a lakást, hanem az, hogy hova mehetek szabadon.
