A pestisbacilus sohasem pusztul ki, sem el nem tűnik. Évtizedeken át szunnyadhat a bútorokban és a fehérneműben, kitartóan várakozhat a szobákban, a pince mélyén, a bőröndökben, zsebkendőkben, kacatokban, és eljő talán a nap, amikor az emberiség vesztére és okulására feléleszti patkányait és elküldi őket kimúlni egy boldog városba.
(Albert Camus: A Pestis)
Háborús retorika terjed világszerte. Állam- és kormányfők fogadják meg, hogy leküzdik a koronavírus-járványt. Henry Kissinger, aki részt vett a II. világháború utolsó nagy csatájában, az Ardennekben, felidézi, hogy az amerikai vezetés céltudatos és egységes volt. Pontosan tudták, ki az ellenség, hol található, és hogyan végezhetnek vele.
Orbán Viktor Magyarországa több mint egy évtizede hadiállapotban áll. Az ellenség változik: hol „Brüsszel”, hol a migránsokat irányító Soros György, hol három iráni egyetemista. A lényeg, hogy legyen ellenség, mert nélküle nehéz hadat viselni; alakja legyen megszemélyesíthető, könnyen felismerhető, mert így könnyebb ellene mozgósítani. Nem a stratégia általános alapelveiből, a hadvezér alkatából ered, hogy ellenségként a gyengéket és védteleneket választja (migránsok, külföldi egyetemisták), vagy azokat, akik jót tettek vele (a Brüsszelnek nevezett EU és Soros).
Orbán, aki a háború lefolyását és végeredményét csak győztesként képzeli el, évtizedes országlása alatt először van bajban. Az ellenség láthatatlan, úgyszólván alaktalan. Halálhozó, de nem különösképpen a magyarokat támadja. Egyelőre nem tudjuk, hogyan lehet elpusztítani, de kivont karddal és csatakiáltással biztosan nem.
A nagy katasztrófákat az jellemzi, hogy „az emberiség vesztére és okulására” ismeretlen mélységekből törnek fel, és miután elvégzik pusztító munkájukat, a semmibe térnek vissza. Az emberi emlékezet rövid, az idő mindent elhalványít. A középkorra szakosodott történészeken kívül ki tudja ma, hogy a XIV. század „nagy pestise” megfelezte Európa lakosságát. A közös tudatalatti elhárítja, amiről nem kíván, vagy nem képes tudomást venni. A csernobili robbanást (némi joggal) a szovjet rendszer abszurditásának tulajdonították, ilyen - hallottuk - a nyugati világban nem fordulhat elő. Fukusimát azonban nem kommunisták telepítették olyan szigetre, ahol a földrengések (és az ezekből eredő szökőárak) hétköznapinak számítanak...
Az ismeretlen azért félelmetes, mert nem lehet az egyenletekbe beépíteni. De egy ország, egy kontinens és manapság már az egész világ jövője épp attól függ, tudatosul-e az ismeretlen tényező. A XXI. században kevesebben hiszik, mint az előző száz évben, hogy az ember büntetlenül alakíthatja át a természetet, de még kevesebben hiszik, hogy a kordába szorított természet visszaüt, őrjöngve követelve jogait. Senki sem sejtette, hogy az afrikai őserdőkből előpattan és néhány évtized alatt a felhőkarcolókig jut el az AIDS kórokozója, de a fertőzés szerencsére viszonylag lassan terjedt. Ezt az egészen friss tapasztalatot figyelembe véve a szakemberek pontosan kiszámíthatták, hogy a következő járvány, bárhonnan ered is, a légi utasforgalom növekedése és az óriásvárosok népsűrűsége következtében villámgyorsan terjedhet az egész világon.
Amikor az elképzelhetetlen elérkezett, kiderült, hogy nem készültek fel fogadására. Se Londonban, se Párizsban, se Budapesten. Néhány hete még úgy gondoltam: célszerűbb visszafogottan bírálni az Orbánt, mert nem tesz mást, mint Nyugat-Európa kormányai. Angliában Thatcher építette le az egészségügyet, Franciaországban az egymást követő kormányok egyetértettek abban, hogy a kórházakat vállalatoknak tekintik, melyekre a piacgazdaság kritériumai érvényesek. Nem csak a kórházi ágyak számát csökkentették évről évre, de a gyógyszerek és felszerelések gyártását is „kiszervezték” az olcsóbb Ázsiába. Ha a gazdag Nyugat-Európa, a hatalmas Amerika három hónapig, decembertől márciusig bambán várta a járvány érkezését, mit várhatunk a kis Magyarországtól?
Bár az ítélkezést sohasem tartottam feladatomnak, ma másként látom a történteket. Először: ha a nyugat-európai országokban elvontak is hatalmas összegeket az egészségügytől, az átcsoportosított pénzek útja követhető. Magyarországon az elspórolt beruházásokból üresen kongó stadionok épültek, jut támogatás külföldi futballkluboknak is, ezzel egyidőben a kormány az oktatási és kutatási intézményekre rontott. Másodszor: Nyugat-Európában a kormányzó és az ellenzéki pártok a kölcsönös bizalom jegyében fegyverszünetet kötöttek. Az ellenzék elismerte a rendkívüli állapot szükségességét, de nem tettek lakatot a szájára. Ugyanakkor egyetlen kormány sem teremtett polgárháború-közeli hangulatot, sehol sem kíséreltek meg államcsínyt a halálhozó vírussal folytatott küzdelem ürügyén. Harmadszor: Magyarország kormányfője megtalálta a járvány testet öltött okozóit, az ellenzéki polgármestereket, a lehazaárulózott képviselőket. Máshol is igénybe veszik a hadsereg logisztikáját, de sehol sem küldenek katonatiszteket az élelmiszer-áruházak és a bankok nyakára. Máshol is bővítik kényszer-intézkedésekkel a kórházak kapacitását, de sehol sem tesznek az utcára több száz beteget. A szimbólum mögül kitűnik a szándék – a hatalom megtartása minden áron, ha kell a teljhatalom eszközeivel.
Ebből a kiindulópontból kereshetjük a választ a kérdésre: vajon mi az a „minden”, amiről sokan úgy vélik, a járvány múltával másként lesz?
A járvány villámháború gyorsaságával söpört végig a világon, a fölépülés sokkal, de sokkal lassabb lesz. Már csak azért is, mert a vírus "sohasem pusztul ki, sem el nem tűnik”. Az emberiség együtt él majd a kórokozókkal és a válság gazdasági és társadalmi következményeivel. Ami súlyosabb, hogy a veszély tudata befolyásolja az egyének és a nagyobb csoportok életmódját, többek között fogyasztási szokásait. Jeles közgazdászok úgy vélik, hogy az ipari termelés visszaesése a II. világháború végéhez hasonlít. A tömeges elszegényedés, a csődök sorozata, a kereslet brutális csökkenése egymást követő gazdasági válságokat válthat ki. Amint a penicillin a fertőzéseket, úgy gyógyítaná az Unió Marshall-terve a gazdaság sebeit – de már tudjuk: Amerika nélkül.
Több mint valószínű, hogy az aktív környezetvédők száma és súlya megtöbbszöröződik. A vírus megjelenése és terjedése olyan tükörképet állított az emberiségnek, amit nehéz elviselni: nem csak a bogarakat, halakat, madarakat pusztítjuk ki, hanem önmagunkat is pusztulásra ítéljük. Ami néhány éve értelmiségiek neurotikus siralmának tűnt, most – milyen gúnyos a kifejezés! – érintés-közelbe került. A COP21 párizsi konferenciáján az állam-és kormányfők jóváhagyták, hogy majd egyszer, holnap vagy azután betiltják a talajt mérgező vegyszereket, csökkentik a légkört támadó füstöt. Gyengécske terv, amiből eddig semmi sem valósult meg. Amikor egy gyereklány magára vállalta, hogy a Föld üzenetét közvetíti, sokan mosolyogtak. Ma senki se mosolyog.
A "minden másként" fordulat az állam és polgárai viszonyának teljes újrarendezését feltételezi. Utópiánál jóval több, forradalomnál kevesebb. Jóléti államnak nevezik, Nagy Britanniában alakult ki, nem avult el, hanem leépítették azok, akik többet akartak maguknak és kevesebbet másoknak, pedig a „fennálló rendet”, amelyen általában a tulajdonviszonyokat értik, nem forgatta fel. A XXI. században nyilván más formát ölt, mint korábbi elődei, ugyanakkor érvényesít olyan alapjogokat, mint az élelemhez, ivóvízhez, fedélhez jutás. Két, gazdasági helyzetét tekintve rendkívül különböző állam, Finnország és Spanyolország csinnadratta nélkül a minden polgár számára biztosított alapjövedelem bevezetésével kísérletezik.
A vírusválság felfedte Európa gyengeségeit, de cselekvőképességét is. Az Európai Központi Bankban készen áll az új Marshall-terv: Münchausen báró ezúttal valóban képes saját copfját fogva kikászálódni a mocsárból. Nem csak pénzről szól a jövő története. Központi ügyészség, hogy a pénzt ne lopják el, egységes adórendszer, saját határőrség. Az Európai Egyesült Államok nevét ritkán és halkan ejtik ki, de már több mint utópia. Legalábbis a Lajtától nyugatra.
A kései Kádár-rendszer koraszülött jóléti állama (Kornai János) a rendszerrel együtt valóban eltűnt, helyén kegyetlen osztálytársadalom bontakozott ki. Az "akinek semmije sincs, annyit is ér" zászlaja alatt a NER-lovagok országa diadalmasan a menetel a múlt felé. A száz évvel ezelőtti hárommillió koldus országát már sikerült elérni. Horthy Miklóst, a kivételes államférfit Orbán a nemzeti panteonba emelte. Rendszerét, amely „elején és a végén fél-fasiszta, a kettő között autokratikus rendőrállam” volt (Bibó István), most vezetik be, a végére, amely a jelek szerint ismét azonos lesz az elejével, kicsit várni kell. Az új földesurak már birtokon belül vannak, a független sajtóra szájkosár került, az ellenfél hiányában tétlen katonaság már készen áll, hogy a legfőbb hadúr parancsait végrehajtsa.
Ha a magyarok ezúttal sem képesek arra, hogy felszabadítsák magukat, testvéri tankokra hiába várnak. A közelmúlt történelme, ha egyáltalán, arra tanít, hogy az életképtelen rendszerek előbb-utóbb összeomlanak.
Mi balgák, kihúzzuk addig?
