;

szerelem;pályaudvarok;Déli pályaudvar;

- Szalay Álmos: Freyburg kisasszony útnak indul (Részlet a Kék Hotel című készülő regényből)

„Freyburg kisasszony egy év és tizenegy hónap boldogtalanság után csempeszínű kabátjában, tengerkék kötött sapkájában, fekete hátizsákjával elindult, hogy megtalálja a boldogságot, ami minden jel szerint a Déli pályaudvarról indult.”

Dodi Freyburg egy év és tizenegy hónap boldogtalanság után útra kelt, hogy megtalálja a boldogságot. Nem úgy, mint egy gyerek, aki elhiszi még a csodákat, és varázscsigaházat keres a tenger partján, nem. Ő inkább futárnak érezte magát vagy küldöncnek: tudta célját, és tudta, merre tart.

Tél volt. Fürdőszobai csempére emlékeztető kabátjában, tengerkék kötött sapkájában, hátán egy fekete hátizsákkal, dideregve indult útnak. Még berakott egy mosást, még elmosogatott egy ragadós kávéspoharat, még zúgott a mosógép, villogott a konyhai lámpa, a sarokban meglátta egy poloska tavalyi tetemét, a kutya áldozatául esett függöny csüngő végét, a talpa alatt megérezte egy morzsa tüskéjét, és – elege lett. Csak negyedórája ment a mosás (hátra volt még ötven perc), de fekete hátizsákja már majdnem megtelt.

Általában nem szerette a havazást. Ám mivel úgy érezte, fojtó és halálos szorításból szabadult, sose szívta be ilyen boldogan a csípős hideget. Hát ilyen illata van a szabadságnak? – gondolta, mint valami huszadik századi forradalmár egy párthű író könyvében. Egyre csak szívta magába a levegőt, egészen addig, míg enyhe delíriumot nem érzett.

Céltudatos, huszonöt éves nő volt, azokban az időkben csekély önbizalommal. Emiatt gyakran azon kapta magát, hogy belesajdul a szíve: nem egészen ott van, ahol lennie lenne jó, és nem éppen azt teszi, amit igazán tenni szeretne. Legfőképpen nem azzal, akivel lenni s tenni lenne jó. A dolgok azonban nem sokkal ezelőtt gyökeresen megváltoztak, mert Dodi Freyburg úgy döntött, útra kel, és mivel ő sem tudhatja, meddig tart a neki kiszabott idő, meg nem áll, míg nem érzi, hogy itt, pontosan itt lesz jó.

Úgy döntött, első útja a pályaudvarra viszi. Mivel az Északi pályaudvart már nagyon régen bezárták, vagy talán nem is volt soha, sőt eszébe sem jutott, választhatott a Keleti, a Nyugati és a Déli pályaudvar között. A Keleti pályaudvart nem szerette, mert túl közel volt élete előző színteréhez, s ez sajnos igaz volt a Nyugati pályaudvarra is. Ha onnan indult volna tovább, az éppen annyit érne, gondolta, mintha direkt otthagyta volna a sálját vagy a tacskós kávéspoharát abban a bizonyos előszobában.

A Déli azonban más volt – élete előző színtere előtti színtereinek közelében volt. Mikor egy éve igazán rosszra fordultak a dolgok, titokban sokszor vágyódott vissza abba a régi, ma már egyenesen múzeumi darabnak tetsző, a legjobb barátnőjével megosztott zsúfolt és kaotikus hegyvidéki albérletbe.

Egy éve vágyódott vissza a múltjába. A párja, a társa, akit egykor „szerelmemnek” szólított, „macinak” meg efféle csacsiságoknak, egyre többször csak egyszobás bérleményük konyhájában tett-vett. Barkácsolt, szöszmötölt, olvasott, ki tudja, mit művelt odakint. Amint az elmúlt két év legtöbb estéjén, ott feküdt minden tekintetben hideg lakásuk pamlagján, egyedül, egyetlen érintés vagy szerelmes szó nélkül, belemerengett régebbi életeibe, és sodró lendületű kirándulásokat tett bennük. Régi, diákkori munkahelyekhez reppent vissza, fér­fiak­hoz, akik később nem kellettek neki vagy akiknek ő nem kellett, barátokhoz, akikkel hány suhancos nyári éjszakát ázott és táncolt végig legurult sörök, fröccsök és aperolspritzek dohányfüstös kusza gubancában.

Velük, az egész régi társulattal, szobákkal, férfiakkal, barátokkal, munkahelyekkel töltött hosszú estékhez menekült vissza. Még az éveken át tartó reménytelen párkeresés is olyan szépnek és meghatóan kamaszosnak tűnt (pedig akkor is sírt, nem is keveset) ott a hideg szobában heverészve, a melegség legkisebb szikrája nélkül, bugyuta műsorokra vetve mosolytalan tekintetét, újra és újra álomba merülve a nem követett cselekményen.

De most! De most Dodi Freyburgot már a 105-ös busz vitte magával, és már majdnem a Deák téren járt, ahonnan a metró kötelességtudóan elviszi a Déliig. El sem hitte! El sem hitte, hogy tényleg megtörténik! Hogy most tényleg elmegy! A mosásból – ránézett telefonja órájára kárörvendőn – maradhatott még vagy harminc perc. Teregessen ki, aki akar. Dodi úgy érezte, nem, nem csak egyszerűen elment abból a lakásból.

Ő felröppent!

És a felröppent Dodi Freyburg nem akart többé a múlton töprengeni. Elég volt. Ezért mi sem tehetjük tovább, egyelőre tehát legyen elég ennyi:

Freyburg kisasszony egy év és tizenegy hónap boldogtalanság után csempeszínű kabátjában, tengerkék kötött sapkájában, fekete hátizsákjával elindult, hogy megtalálja a boldogságot, ami minden jel szerint a Déli pályaudvarról indult.

Budapestre megérkezik a titokzatos Patkányfogó,s a téli várost lassan ellepi a forróság, s betemeti a homok. A szereplők a tér és idő szabályait felrúgva próbálják megtalálni egymást, miközben útjaik során elejtett nyomaikra bukkanva egy kiégett nyomozó keresi őket megszállottan. A Noran Libro Kiadó gondozásában megjelenő Kék Hotel című könyv történetének szereplői egytől egyig eltűnt személyek, és egyetlen dolog, jelesül a helyszín köti össze őket: a budapesti Népliget bezárt planetáriuma.

Vagy húsz esztendeje írni kezdtem egy könyvet, amely úgynevezett kínai novellákból állt. Ősi kínai meséket és legendákat írtam át, kitaláltam hozzájuk újakat. Az elkészült kötet címe ez lett: A lojangi kutyavadászok. Azóta kétszer adta ki a Magvető, és megjelent németül, hollandul, románul is. Amikor elkezdődött karanténos életünk, egyszerre csak eszembe jutott ennek a könyvnek egy novellája, a Kutyák Lojangból című történet. És arra gondoltam, valami hasonló történik most velünk is, úgy értem, a kerek nagyvilággal. Szerkesztőm is így gondolta. Úgyhogy a novellát ezennel újra közreadjuk.