Vu kelmefestő asszonya a selyempiacról igyekezett hazafelé, amikor azt vette észre, hogy kutya lohol utána. Átlagos méretű, gazdátlan eb volt. Kószált néhány ilyen vakarék a városban, a szemét között szimatoltak, a napon sütkéreztek, bőségesebb időkben olykor kaptak is ezt-azt, csontot, csirkebelet, elhúzódó éhínségek idején pedig az is előfordult, hogy befogták őket. A dög a házánál érte utol az asszonyt, körülményesen végigszaglászta a bokáját, majd elvicsorodott. Aztán, mintha csak látomás lett volna, tovaügetett.
Nem volt látomás.
Po erdész a város nyugati peremén lakott, kertje végén fogott lágy hullámzásba a föld, hogy aztán vészes hirtelenséggel emelkedjen, s váljon a Sárkányok Pihenője elnevezésű hegycsúccsá, melynek sziklái valósággal a város fölött függtek. A vadász felesége ruhát teregetett, amikor rémülten vette észre, hogy gyermekét egy hatalmas dög vonszolja a hegyoldal törpefenyői közé. A fiúcska alélt volt. Az anya botot ragadva támadt a kutyára, a vad állat nyomban ellene fordult. Mire a segítség megérkezett, az asszony elvérzett a harapásoktól. A szörnyű hír megrázta őket. Vu kelmefestő asszonya részletesen beszámolt arról, hogy az előző nap őt is követte egy ilyen dög, és valósággal megfenyegette, mire néhányan hasonló élményekről adtak hírt, az egyiküknek kutya ül az udvarában és napok óta nem takarodik el, egy pásztornak a birkáit fojtották meg, egy rizsarató harapásnyomoktól gennyező lábait mutogatta.
– Félek – suttogta ez a férfi, pedig az egyik kezén hat ujja volt, és a fogaival úgy tartotta a kést, hogy nem akadt ember, aki ki tudta volna húzni.
A következő éjszaka éktelen vonyításra ébredtek. A telihold fényétől megnövesztett, baljós árnyak suhantak az utcákon, mintha démonok szállták volna meg a várost. Azon vitatkoztak, nem inkább valamilyen illúzió áldozatai lennének-e mégis. A dögök azért vannak többen, mert ők többször beszélnek róluk! Egy véres támadás számtalan, egymástól apróságokban eltérő változatban keringett közöttük, s ők azon vívódtak, nem inkább a szavaik vadultak-e meg, miközben a világ nem lett sem jobb, sem rosszabb. De már nem tudtak a rettegéstől ingerelt fantáziájuknak megálljt parancsolni. Mert amit elképzeltek, az rendre megtörtént. A jóslatok beigazolódtak, s a házaik mélyén, az elsötétített ablakok mögött, a tisztító füsttől fullasztó szobákban történt természetes halálesetek vagy balesetek is a megvadult kutyákkal függtek össze. A dögök dühödt falkákban járták a várost, és nekirontottak az embereknek.
S amikor az terjedt el, hogy a hjüszieni lány, aki tavaly költözött a városba, s visszahúzódó természetével csakhamar kivívta a helybeliek ellenszenvét, amikor tehát elterjedt, hogy ez a lány kutyákat szült, eszükbe sem jutott, hogy kételkedjenek. Ráadásul, amikor felindultságtól remegve rátörték a rozoga viskó ajtaját, azt látták, hogy a házat néhány hetes dögök lepték el, s vinnyogva mászkálnak a földes padlón. A lány lázas kábulatban hevert a fekhelyén, az öle véres volt, félrebeszélt. Rágyújtották a viskót, és a menekülő dögöket egyenként verték agyon.
Másnap széttépett rendőr tetemére leltek a főpiac sátrainál. A borzalmak folytatódtak. Bot nélkül nem volt tanácsos a szabadba merészkedni. Az éjszakák rettegéssel teltek meg, a nappaloknak nem volt fénye, taknyos köd kavargott a város fölött, mintha a Sárkányok Pihenője lehelte volna magából a mérget. Csapatokban közlekedtek már ők is. Összefogtak néhányan, hogy halaszthatatlan üzleteket intézzenek, gyógyítsanak vagy temessenek, és mind gyakrabban harcoltak meg a kutyákkal a templomkert bambuszligetében vagy a selyempiac elhagyott sátrai között. Nem volt ellenszer. A világ rendje bomlott meg, és nekik fogalmuk sem volt arról, hol és mikor és miben hibáztak, miféle cselekedetükkel vonták magukra az Égfeletti haragját.
Akkor az egyikük azt mondta, áldozatot hoz. Még tudtak gúnyolódni, hát kikacagták. Kérdezték, miféle áldozatra gondol. Pao-ho, a kézműves mereven elmosolyodott. A várost soha nem látott számban lepték el a kutyák. Habzó pofákkal, falkákban vadásztak, a nádkunyhók oldalát marcangolták, az ólak tetején üvöltöttek. Aztán a téboly csúcspontján azt látták, hogy Pao-ho kitárja műhelye ajtaját, és lassú mozdulatokkal kisétál az utcára. A kutyák körbevették, megszaglászták, majd a vezérük, egy erős, fehér hím fölvakkantott. A falka továbbügetett. Pao-ho döbbenten bámult. Köveket dobált, átkokat üvöltözött utánuk, a kutyák azonban unottan kitértek előle.
Pao-ho, nevettek rajta, legyen ő, ha már nem bántják a dögök, legyen ő a hírvivő. Vigye el a Csónakközbe ezt a küldeményt, a Tavaszi Virágok Házába meg amazt a csomagocskát, így kérlelték a kézművest a balul végződő fölajánlkozás után. Pao-ho szemében fény villant, mintha azt gondolta volna, ha áldozatot nem hozhat, hát gazdag lesz, ezért ráállt az alkura, s ettől kezdve jó pénzért futárkodott a városrészek között. Csakhogy őt is elérte a végzete. Egy reggel mégis széttépték, valósággal fölfalták a dögök, s hogy miért éppen akkor, miért nem korábban vagy később, soha nem derült ki. Ha a hirtelenében összeeszkábált magaslesekről vadásztak rájuk, a kutyák még többen lettek. Ha sikerült elpusztítani egyet, ott termett a helyében kettő. A dögök borzasak voltak, vadak és alattomosak. Néha egymásnak estek, s a pusztuló virágágyásokban, az elhagyott teázók kertjében vívták meg véres csatájukat a falkavezérségért.
Végül egy Ming nevű ember azt mondta, jó ismerősétől kapott hírt a minap, aki Lojangban él, és ismeri azokat az embereket, akiket arrafelé mindenki csak „lojangi kutyavadászoknak” emleget. Furcsa hanglejtéssel mondta ki a szót, majd megismételte, „a lojangi kutyavadászok”, miközben az arcán rángás futott végig, s az ábrázata grimaszba fagyott. Elmegy hozzá, mondta Ming, fölkeresi ezt az ismerősét, aki talán segít rajtuk. Ming elindult, mondhatni a segítségükkel tört ki a városból, s aztán hetek teltek el, a legcsekélyebb hír nélkül. Közben a téboly ereje mit sem csökkent. Arra gondoltak csalódottan, hogy Ming hazudott, gyáván elmenekült, magukra hagyta őket a bajban, s habár az ember személyes joga ott élni, ahol akar, a szülőföldjét is elhagyhatja a boldogulás reményében, de ez árulás volt, hiszen Ming segítséget ígért, csakhogy az irháját menthesse, s most bizonyára a hőstetteiről dicsekszik valahol.
Nem sokkal a Sárkánycsónak Ünnep napja előtt, amelynek megülésére gondolni se mertek, futár érkezett a városba. A fiatalemberből ömlött a vér, a hús cafatokban lógott a testéről. Mire biztonságos helyre vitték, már alig lélegzett. Még el tudta mondani, hogy egy bizonyos Ming úr fogadta fel őt, hogy tudassa velük, az ismerőse találkozott a lojangi kutyavadászokkal, sikerült megegyezniük, s a kutyavadászok már úton is vannak, sőt talán már munkához is láttak.
Olyan megrendülten nézték a halottat, mintha közülük való lett volna. A fiúért imát mondtak, és eltemették. Újra reménykedni kezdtek. Talán mégsem csapta be őket Ming. Ha elmenekült, és esze ágában sincs visszatérni, mi értelme lett volna a futárt a halálba küldeni? Így okoskodtak, és mind erősebb hévvel vártak. S mert a várakozás a remény földje, a remény pedig az érzések színezéke, elképzelték a kutyavadászokat, tömzsi, de fürge testüket, széles pofájukat, amely a démonűző Csung Kuj ábrázatához hasonlított a leginkább, becsületesnek és titokzatosnak gondolták őket, néha vitatkoztak rajtuk, a gyermekeiknek meséltek róluk esténként, miközben néhányan maguk is valóságos kutyavadásszá lettek, afféle specialistákká, akik kiismerték a dögök szokásait, tudták támadásaik várható időpontját, s megint mások, mert ifjak és heves vérűek voltak, puszta kézzel szálltak szembe velük, puszta kézzel harcoltak meg a falkákkal, s jó néhány csatából győztesen kerültek ki.
Múltak a hetek. A kutyavadászok nem jöttek. Vándor vagy kereskedő még kevésbé tévedt a pusztuló városba. Nem jöttek a kutyavadászok, s az ő lelküket újra beszennyezte a kilátástalanság sara, jajongva átkozták magukat, hogy hinni és reménykedni mertek, átkozták az eget és a földet, átkozták a hitszegő Minget, sírtak és jajveszékeltek.
Egy napon olyan csöndre ébredtek, mintha minden rémálom lett volna csupán. Az utcák üresek voltak, s az első falka is csak dél felé rohant át a piactéren, hogy aztán estére újra a városra törjön a szokásos téboly. A következő napok mégis változást hoztak. Mind kevesebb támadás esett, kevesebb lett a kutya is, a falkák fogyatkoztak, s a napok némely időszakaiban már kimerészkedhettek a szabadba, s ezek az időszakok mind hosszabbak lettek, míg egy délelőttön azt vették észre, hogy az újjáéledő gyümölcspiac sarkában kutyát simogat egy gyermek, s az állat megnyalja a fiúcska arcát. Hihetetlen volt, de lassan vége lett az őrületnek. Gyanakodva fürkészték a tisztuló eget. Nem tudták, szabad-e örülniük, szabad-e ünnepelniük, észrevehetik-e még, hogy az életnek újra illata és szaga van, hogy a közeledő ősz miféle színekkel festi át a világot. Soha ilyen gyönyörű vörösen nem pompázott még büszkeségük, a juharliget. Végül azt tapasztalták, hogy az életük olyan lett, mint régen. Már nem féltek, éjszakánként ki lehetett ülni a kertekbe teázni és pipázni, a múltról beszélgetni.
Csung Csiu Csie őszünnepére megérkezett Ming is. Úgy meredtek rá, mint egy kísértetre. Ming nevetett. Kövér volt és elégedett. Ezüstbotja volt, előkelő öltözéke.
– Boldog vagyok – hajlongott előttük –, hogy ilyen jól sikerült minden!
– Mi sikerült jól, Ming úr? – kérdezték tőle zavartan.
– Hogy itt jártak a lojangi kutyavadászok – szólt görcsbe ránduló arccal Ming, majd megkönnyebbülve folytatta. – Itt jártak a kutyavadászok, s lám, milyen szépen rendbe raktak mindent. – A háza felé indult. Az épület a piactér oldalában roskadozott, fala tövében gyom burjánzott, a tető behorpadt. S ahogy Ming a háza felé imbolygott, haladtában még nagyot rúgott egy vékony horpaszú, kicsi dögbe, amely vinnyogva kotródott odébb.
