„Egy hónapja úgy éreztem magam, mint amikor a cunami előtt irdatlan erős apály keletkezik. Rohadtul féltem. Most olyan, mintha egy lövészárokban kellene térdelnem állig felöltözve a síri csöndben szunnyadó kórházban és arra várni, hogy mikor dördül el az első igazi kereszttűz. Ha egyáltalán eldörren” – Baji Anikó, Ancsa (képünkön), az Uzsoki Utcai Kórház sürgősségi osztályának triázsa így fogalmazza meg blogjában, mit is érez egy pandémia közepén egészségügyi dolgozóként. Mint triázs, elsőként ő méri fel, ki milyen súlyos állapotban van és osztályozza a betegeket aszerint, hogy milyen gyorsan kell ellátni őket. Ancsa egyedül vezeti az AKUT Szakasz egészségügyi témájú közösségi oldalt és blogol arról, milyen az élet a sürgősségin az utóbbi hetekben. Édesanyja műtősnőként dolgozott, így Ancsa már kisgyermekként otthonosan mozgott a kórházban.
„Mi, akik most a frontvonalban vagyunk, arra lettünk kiképezve, hogy tűrjük a nyomást. De ha ez sokáig elhúzódik, akkor biztos, hogy sokan fognak megrogyni, a pszichológusok munkája pedig nagymértékben határozza majd meg a további életünket. Ez a pandémia mindenkinek új, eddig csak a tankönyvekben olvastunk ilyenről. Már egészen a kezdetektől úgy éreztük magunkat, mintha katonák lennénk, akik háborúra készülnek egy láthatatlan ellenséggel szemben. A gyárak átálltak a lélegeztetőgépek és a védőfelszerelés gyártására, és az egész bennünk is egy szürreális valóságot teremtett. Nagyon érdekes és izgalmas megélni ezt, ugyanakkor mindenkiben kialakult egyfajta szeparációs félelem” – mondja Ancsa.
Baji Ancsa blogjában részletesen bemutatja, milyen hatással van az egészségügyi dolgozókra a hetek óta tartó folyamatos és egyre feszültebb várakozás, az „ijesztően néma” kórházi mindennapok. Hogy kúsznak be az ember életébe a rémálmok, az egyre kevesebb alvás, a kimerültség, pedig a sürgősségi jelenleg tényleg csak igazán sürgős eseteket fogad és nyoma sincs a hajdani zsúfoltságnak és pörgésnek. A kórház, ahogy tudja, igyekszik segíteni a dolgozókat, az Uzsokiban nincs hiány műtősköpenyből, gumikesztyűből, sapkából, szemüvegből és maszkból sem, már minden beteget így vizsgálnak, ha pedig valaki koronavírus-gyanús, akkor szkafanderbe is beöltöznek, ami azonban igen komoly fizikai megterhelést jelent.
Az utolsó arctalan hősnek lenni
„A hátamról és az arcomról ömlött a víz, de nem volt képem sajnálni magam. Miközben azon nyomorogtam magamban, hogy miként tudnám a szám tátogatásával érintésmentesen megigazítani a maszkot, hogy ne törje a füleimet és az orromat, azt láttam, hogy egy másik hölgy a táskáját próbálja az ágyra felhúzni… Miközben telefonált, gyorsan infúziókat cseréltem és az oxigenizációs görbéket lestem. A hölgy elfúló hangon kérte a szomszédját, hogy ne feledje megetetni a kiscicáját és kicsit simogassa meg, hogy ne legyen magányos… Az elmúlt hónap érzelmi hullámvasútján utaztam… Láttam elesett állapotú idős embereket, láztól ködös állapotúakat és kevés tünetet cipelő, de rettegő fiatalokat is. Voltam utolsó látott arctalan hőse egy idős embernek, akinek sajnos nem sikerült” – ír blogjában Ancsa a mindennapokról. Minden bejegyzés után jobban összeszorul a szív, míg egy idő után nem lehet tovább olvasni. Elképzelni is nehéz, milyen mentális állapotban lesznek ezek az emberek, ha egyszer véget ér a pandémia és rászakad az orvosokra, nővérekre, ápolókra, triázsokra a poszttraumás stressz zavar (PTSD). A kórházakban egymást próbálják támogatni a dolgozók, megbeszélni, hogy ki mitől fél, ez azonban sokszor nem elég. „Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az első perctől kezdve elérhető egy pszichológusokból álló kríziscsoport, de saját pszichológusom is van, akit hetente háromszor hívok. Ez óriási segítség abban, hogy kezelni tudjam a hullámzó kedélyállapotot és a stresszt” – meséli lapunknak Ancsa.
A sürgősségi osztályon dolgozóknak a hirtelen jött óriási szeretetet is nehéz feldolgozni, főleg, mert eddig afféle mostohagyerekként kezelték őket és sok kritikát kaptak. „Egyik pillanatról a másikra a nyakunkba szakadt ez az óriási elismerés és szeretet, amit sokan még soha nem éltünk át. Kérdés, hogy mi lesz akkor, ha azok, akik most nem mernek bejönni a kórházba, újra a nyakunkba szakadnak és megint nem tudunk olyan tempóban dolgozni, ahogy azt az emberek elvárják. Remélem, hogy akkor is ilyen türelmesek lesznek” – bizakodik.
Harc a kiégés ellen
Erre azért is lesz nagy szükség, mert az egészségügyi dolgozók egy része már most túlhajszolt, sokan ki vannak égve. Ancsa is többször szembenézett ezzel. Szerinte ilyenkor nagyon fontos, hogy észrevegyék a tüneteket, ami lehet akár megszállott munkamánia, fáradékonyság, kontrollvesztés érzése, depresszió, és ilyenkor szakmai segítséget kérjenek. A fokozott stressznek kitett emberek ugyanis a legkülönfélébb módszerekkel igyekeznek csökkenteni a bennük dúló feszültséget, az alkoholizmus nem ismeretlen ezen a területen sem. Van olyan szakember, aki nyíltan is kommunikál arról, hogyan lett függő. Ancsa nem szereti az alkoholt, de függőségektől ő sem mentes, internetfüggőnek vallja magát, aki a barátokkal való találkozás vagy kirándulás helyett a számítógép előtt ül és nagyon sok időt tölt netezgetéssel.
„Ez a mostani egy új, ismeretlen helyzet, ami komoly szorongást válthat ki. Muszáj lenne pihentetni a frontvonalban dolgozókat, mert a heti öt nap is rendkívül sok, négyóránként lenne ideális váltani a betegellátó stábot, de kérdés, van-e annyi szakember” – nyilatkozza lapunknak Németh Attila, a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet főigazgató főorvosa. Szerinte egyelőre senki sem tudja, hogy mennyire kell elővigyázatosnak lenni és épp a bizonytalanság miatt szoronghatunk. „Vannak, akik felnagyítják a kockázatot, és vannak, akik bagatellizálják. Ez konfliktusokhoz vezethet orvos és orvos vagy laikus és szakember között” – mondja. Úgy véli, biztos, hogy a járvány elvonulása után sok egészségügyi dolgozónál jelentkezik majd a PTSD, csak nem tudni, hogy milyen arányban. „Nálunk egyelőre nincs vészhelyzet, de Olaszországban naponta kell szembenézni a halállal, és dönteni, hogy kinek jut lélegeztetőgép, kinek nem. Ez hihetetlenül nehéz döntés, amit senki sem tud nyugodt lelkiismerettel meghozni” – részletezi Németh Attila.
Az olaszok így kezelik a PTSD-t
Arról, hogy mi a helyzet egy hazánknál súlyosabb járványhelyzetben lévő országban, Anna Barecka-Bocchiola olasz, milánói székhelyű pszichológust is kérdeztük, aki orvosoknak, egészségügyi dolgozóknak nyújt önkéntes pszichológiai támogatást és különböző segélyvonalakon civilek is kereshetik. „Az emberek igénylik és keresik a segítséget, én is nagyon elfoglalt vagyok, folyamatosan dolgozunk. Az egészségügyi dolgozók egy része most még azért nem kér segítséget, mert a pandémia alatt úgy érzik, folyamatosan ébernek kell lenniük, reagálniuk kell arra, ami történik, kezelni a fertőzött embereket. Azzal próbálják védeni magukat, hogy most nem foglalkoznak az érzéseikkel, a félelmeikkel, félreteszik azokat későbbre. A pandémia után viszont éppen ezért várhatóan megugrik majd a támogatást igénylő orvosok és nővérek száma” – vázolja a jövőt a pszichológus.
Kiemeli: azoknál, akik részt vesznek az emberek ellátásában, a PTSD vagy más akutstressz-reakció fejlődésének megelőzésére is hangsúlyt kell fektetni. Többféle terápiás megközelítés létezik, az egyik Anna Barecka-Bocchiola szerint az úgynevezett EMDR-terápia, aminek segítségével feldolgozhatóvá válnak az érzések már nem sokkal azt követően, hogy megjelentek. Ezzel a korai közbelépéssel csökkenhet a PTSD kifejlődésének kockázata. Az EMDR, vagyis szemmozgásokkal történő deszenzitizálás és újrafeldolgozás egy olyan terápiás eljárás, melyet traumatikus élmények következtében kialakult maradandó problémák kezelésére dolgoztak ki. A módszert magyar szakemberek is ismerik és alkalmazzák.
„A lelki fájdalmakról beszélni nem a gyengeség jele, épp ellenkezőleg: ez bátorságot mutat. Nálunk azonban még mindig nagyon stigmatizált a szakemberhez fordulás” – mondja Székely András, a Végeken Egészséglélektani Alapítvány kuratóriumi tagja, a CallForHelp segélyvonalak képviselője. A nap 24 órájában, a +36-1/770-7333-as számon hívható anonim lelkielsősegély-vonal kifejezetten azért jött létre, hogy támogatást nyújtson az egészségügyi dolgozóknak a veszélyhelyzet idején. A +36-1/770-8877-es telefonszámon délelőtt és este 10 óra között pedig a szociális területen dolgozók kaphatnak segítséget. A telefonálókat minden esetben megértő fülek hallgatják, a több mint 40 önkéntes pszichológus, pszichiáter és mentálhigiénés szakember többsége ugyanis ilyen téren is rendelkezik tapasztalattal.
„Ugyan a vonalak az egészségügyi és szociális területen dolgozóknak jöttek létre, de nem csak a munkájukhoz kapcsolódó problémákról lehet beszélni. Vannak persze, akik elmondják, hogy tartanak attól, megfertőződnek és így megfertőznek másokat is, de a szeparáció, a gyerekek tanulási nehézségei vagy a családi problémák is előkerülnek, és erről is lehet, sőt kell beszélni. A cél nem a problémák megoldása, hanem a segítség abban, hogy valaki anonim módon el tudja mondani, át tudja gondolni a nehézségeit.” Azt egyelőre nem tudni, hogy a vonalak a járvány lecsengése után is megmaradnak-e, de vizsgálják ennek lehetőségét. „Sok félelem csak később jön elő, vagy akkor lesz lehetőség foglalkozni vele. Bízom benne, hogy a pszichológusok és pszichiáterek a pandémia után is vállalnak majd legalább havi néhány óra önkéntes, ingyenes segítségnyújtást a rászorulóknak” – reméli Székely András.
