Hányszor tétetik fel a kérdés, társaságilag, szakmailag, politikailag: mondja meg már végre valaki véglegesen, jó író volt-e Esterházy? Vagy másképpen fogalmazva: kinek az irodalmi értékelésében, ítéletében lehet megbízni, kinek lehet (vagy kell) hinni, ha egy író, egy mű, egy életmű éles viták kereszttüzébe került?
Hiszen mindnyájan tapasztaljuk: Esterházy már pályakezdése, kora ifjúkora óta központi szerepet foglalt el az irodalmi életben, sikere lett itthon és a külföldi irodalmi életben, műveinek széles körű elismertsége és olvasottsága alakult ki – ám a magyar irodalmi élet politikai meghasonlottsága okán állásfoglalásai és sikerei olyan támadásokat is magukra rántottak, amelyek „tisztán” irodalmi érdemeit is semmisnek tekintették. Ím, az a kritikus is, aki az ifjú Esterházyt barátjának tekintette, s aki hajdan, a szocialista kultúrpolitika támadásaival szemben lángoló védiratot publikált Esterházy védelmében, most, hogy pályája utolsó évtizedeiben jobboldalivá képezte át magát, politikailag nem szűnik Esterházyt gyalázni, sőt legújabban már szépírói érdemeit is radikálisan kétségbe vonta. Nagy dicséret egyfelől, tökéletes elutasítás másfelől – s az olyan olvasó, aki nem az irodalmi élet belviszályai, hanem a művek felől kívánna tájékozódást nyerni, bizonyára felteszi a kérdést: valóban ennyire önkényesnek és bizonytalannak kell-e lennie az irodalmi értékelésnek?
Persze ne feledjük: az irodalom történetének minden pillanatában nagyon éles volt az értékelések eltérése. Az iskolában úgy tanultuk (ma már nem biztos, hogy továbbra is így fogják tanítani), hogy a XX. század elejének irodalma Ady és a Nyugat jegyében bontakozott ki (ismeretes a szép mítosz: mikor egy Ady-vers megjelent, Pesten még a villamosok is megálltak örömükben…); ám azt nem tanultuk, hogy az akkori miniszterelnök, a nagyműveltségű Tisza István minderről úgy nyilatkozott: Ady és a Nyugat csak levéltetvek a magyar irodalom virágoskertjében (ahol akkoriban a legfuttatottabb költők azok voltak, akiknek mára a neve is csak a lexikonokban található: Kozma Andor, Szabolcska Mihály, Vargha Gyula, Bárd Miklós…). A húszas években már nyíltan vitatták a „kettészakadt irodalom” problémáit: a hivatalos kultúrpolitika nem tudott mit kezdeni a születő irodalom radikalitásával, akár az avantgárdot, akár a népi irodalmat illetően, s az irodalmi élet oly szakadékossá vált, hogy mikor a PEN Club képviseletében Kosztolányi Dezső kitüntette Móricz Zsigmondot és Krúdy Gyulát, a tagság jó része kilépett, arra hivatkozva, hogy ily destruktív és hazafiatlan írókkal nem vállalhatnak semminemű közösséget.
De láthatunk példát a történeti váltásra is: mikor a nyolcvanas években Illyés Gyula meghalt, az irodalmi élet úgy gyászolta, mintha a magyar nemzet irodalmi fejedelme, jó pásztora, törzsfőnöke távozott volna el – s épp mostanában jelent meg az önmagát nemzeti elkötelezettségűnek nevező irodalomtörténész tollából a hatalmas könyv, amely Illyéstől – tökéletesen méltánytalanul – minden érdemet megtagad, Illyést egy meglehetősen középszerű, kétkulacsos és mindenekelőtt kommunista költőnek tekinti, az Egy mondat a zsarnokságról c. verset pedig egyszerűen aljas, sőt emberileg is teljesen hiteltelen versnek állítja.
Úgy látszik, az irodalmi értékelést mindig is erőteljesen befolyásolta a politika – hogy kit tekintsünk nemzeti irodalmi panteonunk vezető figuráinak, azt politika nélkül már eleink sem tudták vagy akarták elképzelni.
Márpedig irodalmi kánonokra mindig is szükség volt és van – azt, hogy mit szeretünk, mit értékelünk az irodalomban, nem egyszerűen szívünk vagy eszünk dönti el, hanem elsősorban szocializációnk: azt tekintjük jó irodalomnak, amit az iskolában megtanultunk, amit szüleinktől, környezetünktől átvettünk – már a „legtisztább” esztétikai ízlésünk is úgy alakul ki, hogy környezetünk mintáit vesszük át és követjük, s csak később próbáljuk, annyira, amennyire lehetséges, a „magunk képére” formálni. Az iskolai kánonok hatása azóta, hogy az 1870-es években rögzítették, mit és hogyan is kell irodalmunkról gondolnunk, beláthatatlanul nagy – gondoljuk csak meg, hogy az iskolai tanterv nagy vonalaiban ma is olyan stratégiát javall, mint százötven évvel ezelőtt: nyilván ennek következménye, hogy, sajnos, még a nemrég lefolytatott „Nagy Könyv” vetélkedő is az iskolában sulykolt Egri csillagokat hozta ki győztesként. Az iskolákat pedig, amióta minden iskolát állami felügyelet alá helyeztek, mindig is a politika irányította és felügyelte – az iskolai tananyag kánonát mindig az aktuális kultúrpolitika határozta meg: azokat az írókat tanították és népszerűsítették, akiknek életműve révén valamely politikai haszon vagy befolyás volt remélhető. Emlékezzünk a szocialista korszak érettségi tételeire „mai magyar irodalomból”: bizonyára nem kevesen emlékeznek még, hogy egykor Darvas József vagy Dobozy Imre, jobb esetben Váci Mihály volt kinevezve a kortárs magyar irodalom vezető képviselőjének.
A százötven évvel ezelőtti tantervet az irodalom története határozta meg: nem olvasmányélményt kínáltak, nem műelemzést propagáltak, hanem ismertették a magyar irodalom egész történetét, arra a nagy ideologikus konstrukcióra támaszkodva, miszerint a magyar nemzet önkiteljesedése és önaffirmációja elsősorban sok-száz éves irodalmának nemzetépítő jellege alapján jött létre – a magyar nemzet és története lényegében azonosnak tekintendő irodalmával, s annak nemzetvédő tendenciájával. Ama nagy vízió, amely a magyar irodalom egységét a "volgai lovastól" Petőfin és Aranyon keresztül a millenniumig tökéletesen töretlennek vélte, a magyar irodalomnak olyan misztikus erőt és hatást tulajdonított, amely azt sugallta volna, hogy az tekintendő derék és igazi hazafinak, aki a magyar irodalom történetének teljességét elsajátította, s e teljesség jegyében fejtené ki további tevékenységét is. Mintha az a feltételezés élt volna, miszerint a "Nemzet" mint szubjektum olvassa az irodalmat, nem mint egyes műveket, hanem mint egy nagy Teljesség darabjait – s elfelejtődött annak a csekélységnek tapasztalata, hogy nincsen olyan ember, még az elkülönült irodalomtudósi szakmán belül sem, aki a magyar irodalom végtelen halmazának nagy többségét képes lenne magáévá tenni.
Ám a kánon parancsa élt és tovább él – mindnyájan ismerjük a frusztrációs lelkiismeret-furdalást: mennyi mindent nem olvastunk el, amit pedig el kellett volna olvasnunk, vagy legalább ismernünk illenék. S mindnyájan elismerjük a százötven éves kánon egységének parancsát: a magyar irodalom nagyjai mind nagyok kell, hogy legyenek – erkölcsileg, politikailag és esztétikailag egyaránt.
Csakhogy a XX. században a XIX. századi egység tökéletesen szertefoszlott: radikálisan különböző irányzatok csaptak egymásnak, kétségbe vonták egymásnak akár létét is, és az esztétikai elkülönböződés jogosultságát egymástól akár meg is tagadták: a különböző csoportok és irányzatok különböző esztétikai és politikai preferenciáik alapján külön-külön kánonokat teremtettek – ám mindig az univerzalitás és a kizárólagosság igényével. Az Új Idők és a Nyugat más kanonizálási stratégiát követett; s más-más szerzőgárdát preferált; a népi-urbánus irodalmi megoszlás egymással szembeni fórumokat és szerepeket követelt meg; az avantgárd csoportok kánonjai egyszerre több fronttal voltak kénytelenek vagy hajlandók szembeszállni – s szinkron a kanonizálási gesztusokat kiterjesztették az irodalom történetére is: a XX. században jó pár irányzatos, s egymással nem kompatibilis irodalomtörténeti vízió is napvilágot látott. S mindennek hátterében állandóan ott feszült a hivatalos irodalompolitika totalizáló törekvése: mind a Horthy-korszakban, mind a szocialista időszakban nagyon erőteljes szakadék mutatkozott a hivatalos értékrend és a születő és ható kortárs irodalom értékrendje között (ld. például a Baumgarten-díjasok és a Corvin-láncot elnyerők listáját, vagy a Kádár-korszakban a támogatott-tűrt-tiltott szerzők névsorait). Ám mivel a XX. században a kulturális nyilvánosság már teljes mértékben a politikai manipuláció részévé vált, a különböző csoportok irodalmi vetélkedése a hatalomban való részesedésért is folyt – s folyik ma is.
Kánont lehet szorgalmazni – ám teremteni nem lehet: a kánon ugyanis nem más, mint a különböző, egymás mellett élő irodalmi hagyományok spontán, alkotói és értelmezői körökön keresztül ható kikristályosodása. Egyes csoportok kánonának tönkretételére lehet politikai és gazdasági erőket csoportosítani, lehet intézményeket tönkretenni, vezető alkotókat ellehetetleníteni; politikailag támogatott csoportok irodalmiságát lehet széles körben finanszírozni és propagálni – csak éppen az irodalmi nyilvánossággal elfogadtatni őket, ez ütközik nehézségekbe: hiszen a kánonokat nem kihirdetni, hanem elmagyarázni, elhitetni és elismertetni kellene (az pl. nem elégséges indoklás, hogy az a jó író, aki az MMA-tól fizetést kap).
Mert persze a kánonok formális és informális intézményessége mellett minden olvasónak, minden kis közösségnek megvan a saját kánona: azt tekintem jó írónak, azt tekintem fontos irodalmi szereplőnek, aki olyan műveket, mondatokat ír, amelyekről azt feltételezem, hogy nekem szólnak, s valamilyen értelemben rólam beszélnek. Megtanulom az iskolában, kiket kell elolvasni, elfogadom környezetem tanácsait, hogy miket olvassak, tájékozódom az irodalom fórumain, miről/kiről hogyan folyik a diskurzus – de a végső döntést nem a csoport-kánon, nem a politikai kánon vagy ellen-kánon fogja meghozni, hanem én, az olvasó, tetszésem és rokonszenvem, egyetértésem alapján.
Ezért nem megkérdezni kell intézményesített fórumoktól és tanácsadó testületektől, hogy Esterházy Péter jó író volt-e, vagy sem, hanem el kell olvasni műveit, s dönteni.
Ahogy én is döntöttem: Esterházy Péter jó író volt.
