A Képzeld magad az én helyembe című, 2011-es válogatott kötetét nem számítva 18 év után jelentkezett új, 7. verseskönyvével, A felhő, amelyről nem tudott az éggel. Költői-írói 30 éves pályáját tekintve mi az az alkotási dinamika, ami a műnemi-műfaji alakulást befolyásolja: a regények után mi volt az a döntő momentum, ami miatt most ismét költeményekben szólalt meg?
Tény, hogy az első négy könyvem verseskötet volt, ezeket követően 2000-ben jelent meg az első regényem, a Felkészülés kedvenc mondatomra. A költészet mellett a regényírás is folyamatosan terítéken volt, de kétségtelen, hogy a líra lett a domináns. 1996-ban eljutottam Los Angelesbe, és az utazás felgyorsította a már készülő regényem befejezését. Ezt követően 2002-ben jelent meg a Milyen mezben, milyen mezőn című, ötödik verseskötetem, de aztán az lett a mániám, hogy történelmi regényt kell írnom az „elveszett” 1946-os évről, hogy fel kell mutatni egy kialakuló szerelem fokozatait és az első emlékkép titkát. Legalábbis ezek voltak az ambícióim. Amikor felfokozott érzelmi állapotban az ember verset ír, nem is tud másra koncentrálni, nem tud továbblépni, amíg meg nem írja azt, ami foglalkoztatja. Pedig a versírás mérés, mértékvétel, ami koncentrációt igényel. Emlékszem, többször lemértem, hogy hány méterre is laktunk annak idején a Mexikói út mellett futó sínektől. De a versírás valahol olyan is, mint amikor a lemezen megakadt tű. Ahhoz, hogy tovább tudjunk menni, meg kell lökni a tűt, tovább kell karistolni a lemezt. A prózaírás a költéssel ellenben lényegesen szervezettebben, tudatosabban működik. Van egy kezdeti periódus, amikor folyamatosan jegyzetelek, karakterrajzokat írok, és amikor összeáll egy adott mennyiségű szöveg, amikor rájövök, hogy honnan hová akarok eljutni, akkor már tudom, hogy meglesz a lendület.
Ne felejtsük el az időközben megjelent kultúrtörténeti könyveit se. Ezek milyen indítatásból születtek?
Az esszékötetek létrejötte tulajdonképpen véletlenek sorozata. Az első nosztalgikus tárgyú szöveget még a Magyar Narancsba írtam a matricákról, valamikor a kilencvenes évek első felében. Aztán 1995-ben eljutottam a győri lemezárugyárba, ahol megvásároltam a még felelhető összes lemezárugyári játékaikból egyet-egyet. Kis színeseknek írtam is róluk, majd jött egy kiadói felkérés. A 2017-es Rock & Roll Áruházat kivéve mindegyik esszékötetet – Szivárvány Áruház (2001), Táskarádió (2010), Állami Áruház (2012), Tekerj! (2019), Csemege ajándékkosár (2019) – felkérésre írtam. A Tekerj! című könyvnél csábító volt, hogy kaptam egy mázsa fekete-fehér fotográfiát a kerékpározásról, amik alapján írnom kellett a biciklizésről. Gyerekkoromban mindenhova kerékpárral mentem – a csatornaparton, ősgyepeken, kurgánok mellett kerekeztem, a román határőrbódék árnyékában –, tehát nem állt távol tőlem a téma. Ugyanígy a Csemege ajándékkosár esetében, aminek alapszövegeit Tóth Eszter Zsófia történész írta a Kádár-kor fogyasztói kultúrájáról, itt nem akarván ismételni a Szivárvány Áruház és az Állami Áruház köteteimet, inkább az adott korszak 50 fontos magyar poplemezét vettem sorra, lezenélve a korszakot. Tettem ezt a legnagyobb örömmel, hiszen a popkultúra ugyanolyan intenzitással és érvényességgel van jelen az életemben, mint mondjuk a Proust-újrakiadások, vagy Robert Musil életműve. A Rock & Roll Áruház esetében a fő motivációm az volt, hogy megjelenítsem a magyarországi ifjúsági szubkultúrák legfőbb karaktereit: a hippiket, a csöveseket, a beatnikeket, punkokat, a rockereket.
Így kerülhetett a versnyelvbe egyazon módon egy ABBA-poszter és egy Leonardo-festmény is. De nemcsak a nyelvi regiszterek keverednek, hanem a saját művei között is akad átjárás. A legutóbbi, Étvágy az imákra című regényében olvasható a következő mondat: „A Vajdahunyad váránál jártunk, fölöttünk tornyosult egy felhő, amelyről talán még az ég sem tudott.” Az Egy felhő, amelyről nem tudott az ég verseskötet Olykor egy szikra is című versében pedig a regény címébe futunk bele („Hirtelen étvágy lett az imákra”). Van szorosabb összefüggés a két könyv között, vagy mindez csak játék?
Mondhatjuk játéknak. A Króm című verseskötetemben az Edzés a szerelemre című vers utolsó sora: a „felkészülés kedvenc mondatomra” már megelőlegezi a regényem címét. Most a ’60-as évek eleji battonyai gázkitörés traumája megjelenik az Étvágy az imákra című regényemben és az említett versben is. Ám a felhőmotívum inkább a verseskötetre jellemző, annak metaforájaként, amikor minden előjel nélkül becsapódik és felrobban valami, ami megváltoztatja addigi életünket. Mindig is tudtad, hogy bekövetkezik a robbanás, mert évek óta érzed éjjelente a gázszagot, mégis meglepődsz, amikor felrobban a házad.
Erre a felhőmetaforára a borító is rásegít: egy füstfelhő tornyosul az égre egy égő erdő felett. „…Úgy tűnt, a tűzcsóva a felhőkhöz / kapcsolódik, nem a földhöz” – olvasható a már idézett versben is. De a cumulusokon kívül por-, vihar- és ködfelhők is beúsznak a versképekbe.
A felhő afféle közvetítő az ég és a föld között. Olyan, mint valami függöny, ami nem engedi, hogy belássunk az ég mögé. A füstfelhő egyben rá is telepedhet a létezésünkre, és folyamatosan érezzük a füstszagot, a rossz előjelet, és tudjuk: a legváratlanabb pillanatban csörren majd meg a telefon, jelezve, hogy valami visszafordíthatatlanul megváltozik.
Ha már a földiekkel játszó égi tünemények: a verseskötet számos ponton utalni látszik Dante Isteni színjátékára. A 3 ciklusba (Ahol az erdő kezdődik; Izzó életerő; Hazatérés) rendezett versek az életút feléhez érkezett Krisztus megfeszítésével kezdődnek, a bűnösök és bűnök is előszámláltatnak (Walpurgis-éj), míg végül a labirintusszerű erdőből hazakeveredünk – a mennyei boldogságba?
Habár végig előttem lebegett a dantei műre való rájátszás lehetősége, nem akartam idézetekkel, konkrét utalásokkal jobban megerősíteni ezt a kapcsolatot. Sokkal tágabban értelmezhető, önjáró szerkezetet szerettem volna, miközben, kétségtelen, bejárjuk a pokol-purgatórium-menny stációkat. Valójában egy optimista, derűs könyvet akartam, ami a traumatikus epizódok felidézése után eljut a megbékéléshez. A Téglalap című vershez, amiben a téglalap mindenkinek kijelöl egy helyet, egy párnát, egy telket, bármit a világban, amit belakhat, ahol megnyugodhat. Amíg ide eljut, felméri a világot, és mindenből következtetéseket vonhat le. Ott vannak a saját Nasca-vonalaink a sátortetős házak homlokzati mintáiban, a kőpor szemcséiben, ott vannak a rejtjelek mindenhol, akár egy farmermárka cipzárjának feliratában vagy a családi levelezésben, Giorgione talányos festményeiben vagy a megyei népújság egyik megőrzött riportjában.
Ezek az „utazási élmény”- és „feltérképező”-versek nekem azt sugallják, hogy az idő mozdulatlan, a történelem menete hiábavalóságok sorozata, mindig minden marad a régiben, változatlanul – „Nincs hozzáférés égi örömökhöz”; „Mindent úgy hagytunk a világban, / ahogy találtuk…” –, igazából az emlékezet és a felejtés határoz meg bennünket.
A múlt és a jelen egyidejűsége vesz körül minket, ezért is fontos, hogy sikerül-e tartósan visszaemlékezni arra a valódi világra, amelyben még csak formálódott a tudatunk. Ez pedig a gyerekkor, amely áthidalja az ideális és a valóságos élet közötti szakadékot. Ha visszatalálunk a kezdetekhez, megtaláljuk a hidat. A versek is visszavihetnek az ön által idézett „égi örömökhöz”: az egyik visszatérő álmom, hogy születésem előtt egy nappal valaki lefilmez egy sétát, amely a szülővárosom főutcájáról indul és egészen a házunkig tart. Ide fogok másnap megérkezni. Ezt a fajta már-már érzéki megismerést szerettem volna feltárni a versekben, hogy magukat a szövegeket ne mint alkotást tapasztalja meg az olvasó, hanem inkább mint lehetőséget az ünneplésre. Az ünnep, ahogy a húsvét és a karácsony is – rendet tesz az időben. Emlékszem, ötévesen felgyújtottam egy szénakazlat, s mint kiderült, gyerekkorában az apám is lángra lobbantott egy nagy boglyát. S hány vonatkozásban befolyásolt még, amikről sejtelmem sincs!
Az apa, akit betegségével, halálával, hiányával, a gyászolásával több verse is megidéz. Az apa, aki „zsírszürke / felhőkbe nyúló füstölgő kéményét” építette. Milyen apavershagyományra, -nyelvezetre tudott támaszkodni?
Nem lebegett előttem semmiféle lírai hagyomány. Miután megtudtam, hogy rákos, s a visszaszámlálás elkezdődött, számos dolgot az apámmal való viszonyom szűrőjén át figyeltem. A versre úgy tekintettem, mint valami élő organizmusra. Ez nem volt könnyű kapcsolat, apám nem engedett közel magához, mindig tartotta a két lépés távolságot. A betegsége idején azonban megváltozott valami köztünk: akkor kezdte elmesélni a történeteit, a háborúról, ’56-ról – nekünk akkor lett igazán jó kapcsolatunk, abban az utolsó három évben. Felnéztem rá. Ahogy vállalta ’48-ban, hogy nem mehet gimnáziumba, ha továbbra is jár reggeli misékre; ahogy a rendszerváltás után, amikor elvesztette az állását, újraszervezte az életünket; ahogy már nagybetegen, szédelegve fölrakta a versben említett kéményt a házra, hogy „az is rendben legyen”.
Persze, hogy mit olvasunk ki az életéből, a versekből vagy éppen a felhőkből, az olyan, mintha úgy tekintenénk a könyvre, mint Giorgione híresen talányos Vihar című festményére, amiről senki sem tudja, hogy valójában mit is ábrázol. Persze látunk egy gyermekét szoptató aktot és egy férfit, de nem tudjuk, hogy kik ők. Egy biztos: a vihar hamarosan rátör a városra és a kép előterében látható szereplőkre. A röntgenvizsgálatok után ma már tudjuk, hogy a kép előterében álló férfialak helyett Giorgione egy másik aktot akart festeni, tehát valójában nem is az eredeti történetet látjuk. Hogy mit, azt talán a viharfelhőkből lehet kiolvasni.
